Akartam egyszer már erről hosszabban értekezni, aztán valahogy elmaradt, de megint elkapott a gépszíj, úgyhogy uccu.

Olvasgatom egy népszerű, magyar írónő könyveit (szándékosan nem írok nevet, mert ez nem egy lejárató kampány) és alapvetően nem én vagyok a célcsoport, azonban tíz-tizenöt évvel ezelőtt én lettem volna.

És most akkor szeretném leírni, miért cseszte fel az agyam egynéhány dolog ezekben a regényekben. Egy példával élnék csak, mert ez volt az a jelenet, ami kiborította nálam a bilit, és ugyanígy kiborította volna akkor is, ha tíz évvel fiatalabb vagyok. Mert a sorokat olvasva éreztem, hogy ez így nem helyes és emlékszem arra is, hogy hasonló témában vitatkoztam tizenévesen, csak akkor még nem tudtam magamról, hogy feminista vagyok.

Szóval ott van a tinilány, aki istenesen bekúr egy fesztiválon és azt mondja neki álmai pasija, ugyebár a hivatalos "mindenkikedvence", a betűkbe öntött tökély férfi karakter, hogy hát ez milyen csúnya, meg ciki már tőle, egy lánytól. Konkrétan megveti és haragszik rá ezért. Előtte ugyanez a gyerek non-stop részeg volt négy napig, ami ugye tök vicces, mert hát egy srác csinálta. És akkor a lányka, a főszereplő hogyan reagál erre? Nem úgy, hogy mondd már meg te majom, milyen szignifikáns különbséget tesz kettőnk között az ivás vonatkozásában az, hogy neked péniszed van, nekem meg vaginám, de nem ám. Hanem aszondja: hát tényleg bazmeg, Szabikának "igaza van". És ez tényleg de gáz. És ő most lehajtott fejjel, búskomoran elkullog szégyellgetni magát. Amúgy lányként, ahogy azt a lányoknak ilyenkor csinálni kell.

Ugyanennél az írónőnél vettem már észre "slut shaming"-et is, és talán egy tizenéves olvasó nem mondaná meg, mi a baj vele, mert nagy eséllyel még sosem találkozott a kifejezéssel sem, nemhogy az elvvel. Pedig van vele baj. Az történik a lapokon, hogy jól az olvasó szájába van rágva, hogy az a másik leányzó egy nyaralás alatt vesztette el a szüzességét és bizony, ő volt már azóta több sráccal is, ez pedig mennyire gáz. Borzasztó. Skandallum!

Én nem tudom, de ne éljünk már a középkorban. A huszonegyedik századi Európában ne írja már le egy NŐ (főleg egy nő), hogy "lány létedre". Ne írja le ezt egy nő fiatal lányoknak, akik éppen a legbefolyásolhatóbb életszakaszban vannak, mert ezzel segít fenntartani azt az előítéletekkel átszőtt, szexista láncot, ami a mindennapjaink része és mások vért izzadva azon dolgoznak, hogy szabadulni tudjunk tőle.

Szerintem nem lenne szabad tabuként kezelni a szexet, a bulikat, az alkoholt. Azért nem, mert három dolog érdekli igazán a tinédzsereket: a szex, a bulik, az alkohol. És ez teljesen rendben van.

Nem a legjobb módszer arról írni nekik, hogy alkoholt inni bűn, bulizni csak a züllött fiatalok szoktak, egy lány pedig csak a szőke herceggel feküdhet le. Mert úgyis fognak inni, bulizni, dohányozni és még le is fekszenek egymással. Szóval inkább azt kellene nekik elmondani, hogy mindezt hogyan tegyék felelősségteljesen.

A szüzességem nem egy trófea, nem kell őrizgetnem magam, csak azért, mert nő vagyok. Egy lány is felfedezheti a szexualitását, sőt, kell is, hogy fel merje fedezni, vagy ott lesz majd harmincévesen és szégyenlősködve emlegeti a "csúnyáját", mert feszeng a saját vaginájának gondolatától.

A takony részegség pedig nem nemhez kötött. Mindenképpen gáz a világodról nem tudni, legalábbis kívülről. Belülről pedig meg kell élni azt is. Meg kell találnunk a korlátainkat, a határainkat, ismernünk kell a mértéket, de mindehhez tapasztalni is kell. És uram bocsá' akkor is, ha valaki nőnek született.

Én értem egyébként, hogy az írónő egy másik generáció, más érában nőtt fel, ettől függetlenül ez nem magyarázza meg a dolgot, mert nála sokkal idősebb nőkre nézek fel a felvilágosultságukért. A széles látókör nem korhoz kötött. És értem az indíttatást is, hogy jó példával akar eljárni, de a megoldás sosem a szélsőségekben rejlik. Ahogy az sem megoldás, hogy azt mondjuk a lányoknak, nyugodtan legyél szűz tizennyolc évesen, az nem gáz, az a másik ribi a gáz, nézd meg, aki elvesztette egy buliban, mikor tizenhat volt. Nem. A helyes narratíva az, hogy: addig legyél szűz, amíg késznek nem érzed magad és te tudod, mikor jön el ez a pillanat, milyen körülmények között és kivel. Ami pedig fontos: mindig merj egyértelműen szólni, ha valami nem esik jól. Sosem szenvedünk azért, hogy a másiknak jó legyen.

Úgy vélem, nagyon fontos az, hogy milyen látásmódot adunk át fiataloknak közvetetten, vagy közvetlenül. A lányokat elnyomó, megregulázni akaró szemszög akkor is rossz, ha jó szándék vezérli. Nem tehet meg valaki kevesebbet azért, mert lány. Nem kell több szabályt betartania és több elvárásnak megfelelnie. És legfőképpen nem csinálunk valakiből közellenséget azért, mert nem egyezik az életszemlélete a miénkkel. Nem szabad azt plántálni a fiatalokba, hogy normális dolog megvetni azt, aki nem hasonul az ő egyéni szabályaikhoz. Miért van rendben az, hogy a lányom megszégyenít egy másik lányt, csak mert amaz máshogy éli a szexuális életét, vagy máshogy szórakozik?

Ez egyáltalán nincs rendben. A nőket, mint alapvetően elnyomott nemet eleve arra kellene buzdítani, hogy összefogjanak, egységet alkossanak, segítsék és megértsék egymást.

Így egy ifjúsági regényben egy fiatal ma még azt olvassa, hogy mennyire szégyenteljes az a lány, aki bevert két sört és tizenhat évesen már nem szűz, ha pedig azonosulni tud a fő karakterrel, aki mindezt gondolja, nem fogja megkérdőjelezni sem ezt az álláspontot. Ebből pedig holnap az lesz, hogy a lány, akit megerőszakoltak a buliban, tökre megérdemelte, minek ütötte ki magát, meg minek ült a srác ölébe, amúgy is "minekmentoda". Így neveljük ki a saját társadalmunk áldozathibáztatóit és azokat a nőket, akik segítenek a patriarchális hatalomnak azzal, hogy a férfiak helyett is elnyomják egymást.

Pedig csak azt kellene mondani nekik, amikor még fiatal lányok, hogy az elfogadásban van a kulcs. Egymás elfogadása az egyén legnagyobb szabadsága.



NEManya

Rutin meg az évek, szokták mondani. A macskáknak ugyanúgy lehet ezerféle, „semmiből jövő” egészségügyi problémájuk, mint nekünk. Ahogy pedig mi sem tudunk minden esetben azonnal orvoshoz rohanni, de igyekszünk lehetőségeinkhez mérten javítani a tüneteken, úgy érdemes nekik is segíteni mondjuk egy vasárnap estén, amikor hirtelen nincs más lehetőségünk.

Itt szeretném leszögezni, súlyosabb probléma esetén az ember természetesen rohan velük oda, ahol van ügyeleti ellátás, ez nem is kérdés. Ilyen például, ha a cica nem tud pisilni. A húgyutak elzáródása azonnali megoldásért kiált.

De tegyük fel, hogy kisebb gond üti fel a fejét. Az sem mindegy, mennyi idős a cicánk, vagy, hogy hajlamos-e bizonyos betegségekre. Csipim például fülfájós volt, évente egyszer előfordult, hogy begyulladt neki, azzal elmentünk dokihoz, kaptunk fülcseppet és fokozottan figyeltünk arra, hogy mindig tiszta legyen a hallójárat, esetenként mi is pucoltuk neki.

Na de essünk neki, mi az, ami sosem árt, ha van a házi cicapatikádban.

A leggyakoribb, hirtelen lecsapó problémák az emésztőrendszert érintők, ezekre nem árt felkészülni. Hasmenés esetére van többféle, bélflóra-helyreállító pasztám, de újabban rendeltem még kettőt (ebből egy elfogyott, amit nem veszek újra, mert nem volt a kedvencük), hogy kitaláljam, melyiket eszik meg legszívesebben. Ugyanis elvileg ezek egytől-egyig finomak a macskák számára, mégsem tudom, milyen macskákon tesztelik az ízeket, mert az én macskáim rendszeresen utálják, amire az van írva „tasty”. Ugyanígy a felzaklatott pocakra jó megoldás a széngranulátum is, illetve én már megelőzöm az orvosunkat és van itthon orvosi macskaeledel érzékeny emésztőrendszerre (száraz és nedves egyaránt), tartósabb hasmenés esetén pedig tíz napos diétát vezetünk be, aztán fokozatosan visszaállunk a normális kajára.
Fontos: háromnapos szabály. Annyit tesz, ha a cicádnak három napnál tovább van hasmenése, mindenképp vidd orvoshoz, mert akkor komolyabb baj is lehet, akár vírusos, vagy bakteriális fertőzés, ami nem megoldható ráolvasással. Ugyanígy, ha a végtermék nem csak amolyan „hát ez fosika”, hanem nem marad meg az étel a cicában, rögtön orvoshoz mész vele, mert könnyen ki is száradhat, ez pedig életveszélyes lehet.

A beleket érintő másik baj ennek az ellenkezője, ami nem más, mint a székrekedés, főleg időskorban gyakori az anyagcsere belassulásával. Ezt érdemes megelőzni elegendő folyadék pótlásával és testmozgással, de amikor már ez nem elég, lehet segíteni a „rendszert” lazacolaj adagolásával, ez egyébként is immunerősítő, sőt, a szőrét, bőrét is átdörzsölheted vele. Gusztustalan halszaga lesz egy darabig, de nem baj, ha lenyalja magáról és jót tesz a kültakarónak. Ugyanígy kúraszerűen adható székrekedés esetén az erre való paszta. Amit én veszek, az egyben szőroldást is elősegít, mert előfordulhat, hogy a felgyűlt szőr okozza, hogy a cica nehezen szabadul meg a „csomagtól”. Itt is érvényes a háromnapos szabály. Ha a harmadik napon sem találsz terméket az alomban, kérj időpontot a dokihoz!

Adok a cicáknak időnként szőroldó nasit, bár a száraztáp, amit kapnak is segít kiüríteni a lenyelt szőrt, de egyébként is figyelek arra, hogy egészséges jutalomfalattal kényeztessük őket, így pedig a kellemes van összekötve a hasznossal. Paszta is megoldás lehet, de a pasztagyűjteményemet nem szerettem volna még eggyel megtoldani, amúgy is jót tesz a fogaiknak, ha ropogtatnak a srácok.

Eddig nem volt olyan cicám, aki hajlamos a szembántalmakra, de most van. Így cicamentő tanácsára folyamatban van a szemcsepp beszerzése, ami mindig jó, ha van itthon, arra az esetre, ha belobbanna a cica szeme. A másik, amivel segíthetsz, az a szem tisztán tartása.
Fontos: régi motorosok nem győzik ajánlgatni a kamillát, de ők sem tévedhetetlenek. Én és velem nagyon sokan szeretnénk lebeszélni róla. A kamilla szárít, ezért még jobban fog viszketni neki, így ingerenciát érez majd, hogy vakarja, ami nem a legjobb egy eleve gyulladt szemnek. Helyette Magyarországon beszerezhető és nagyon jó a gyógyszertári Bórvíz, én speciel Angliában élek és itt nem találtam (még), viszont online állatpatikából rendeltem kisállatok számára készült szemtisztító oldatot. Tökéletesen működik egyébként, kétnapi tisztogatás után majdnem teljesen elmúlt a gyulladás. Természetesen itt is megjegyezendő, hogy amennyiben még nem találkoztál szembántalommal a cicádnál, fordulj orvoshoz, mert elképzelhető, hogy más áll a dolog hátterében. Lehet fertőzés, ami antibiotikumos, több lépcsős kezelést igényel, ilyen esetben pedig lényeges a megfelelő ellátás, mert anélkül maradandóan is károsodhat a macskád szeme.

Van még nekem relaxpasztám is (szerezd meg hát mind, ugye), ez jó lehet, ha a cica stresszesebb, most Jules kap belőle rendszeresen, de egyre kevesebbet, ugyanis ő nehezebben birkózik meg a rengeteg változással, ami a költözéssel járt. Ha nem kultiválják az új, vagy a megszokottól eltérő dolgokat, úgymint utazás, költözés, állatorvosi látogatás, új családtag, stb., érdemes adni nekik, valamint meg lehet próbálni a Feliwayt is. Ebből van párologtatónk, de a márkából létezik spray is.

Az immunerősítés nagyon fontos betegesebb, vagy idősebb cicák esetén, illetve kúraszerűen is lehet nekik immunerősítőket adni, ha esetleg valamilyen betegség ledönti őket a lábukról. Erre használom a Vetri dmg-t, de rendeltem Humacot is, mindkettő nagyon jó. Az idős, már több nehézséggel küzdő Csipimnek a Vetrit szünet nélkül adtam az utolsó két évében, amikor nagyobb volt a baj, átmenetileg háromszoros mennyiségben is, aztán ahogy jobban lett, fokozatosan csökkentettem vissza. Most a srácok tanácsra háromhetes kúrán vannak, egyébként teljesen egészséges, topon lévő cicákat is érdemes évente egyszer-kétszer supportolni kicsit. Mivel nálunk a fiúk most alig félévesek, kölyökvitamint is kapnak, szintén paszta formátumban (már én is röhögök magamon), hogy biztosan minden tápanyaghoz hozzájusson a növésben lévő szervezetük.

Csipink cukorbeteg volt, így van már nekünk egy vércukorszint-mérőnk is, ez egyébként az egyik legjobb befektetés volt. Kisállatoknak való, azt is be lehet állítani rajta, hogy cicának, vagy kutyusnak mérsz, nem volt egy olcsó dolog, de igen hasznos lehet bármikor. Lehet, hogy nem lesz rá szükség a következő tíz évben, vagy sosem, de lehet, hogy igen, akkor pedig jobb nem várni napokat, heteket a kiszállításra (nem olyan egyszerű beszerezni a legjobbat), vagy bizonytalanságban malmozni az orvosi időpontig, hanem könnyen meg tudom állapítani én is, hogy mennyire kell aggódni.

Ha pedig cukorbetegség… lehet éppen más is, teljesen mindegy, de ha tartós gyógyszerezést igénylő betegségről van szó, érdemes figyelni arra is, hogy a macska mája támogatva legyen, ugyanis azt a rengeteg kemikáliát valaminek le kell bontania. Mi a Pronefra májvédő készítményét vettük meg, ezt folyamatosan adtuk neki a gyógyszerek mellett és állítom, hogy sokat segített, mert a legutolsó laborig egészen jók voltak a májértékei.

Plusz egy hasznos dolog: ha tablettát kell beadni, meg lehet próbálni a „pill assist” nevű jutalomfalatot, de ha nem működik, okos találmány még a csipesz is, ami olyasmi, mint egy fecskendő és könnyebb beimádkozni vele a tablettát, mintha az ember az ujjával próbálná letuszkolni szerencsétlen állat torkán. A szájba-bedobós-szájat-befogós módszer volt egyébként nálunk a leghatásosabb, egész könnyű volt így a gyógyszerezés, de nem minden macska ennyire együttműködő. Szóval ez egy ilyen kis extra segédeszköz.

És a végére egy NAGYON FONTOS dolog: soha, semmilyen körülmények között nem adunk a macskának emberi gyógyszert állatorvossal való egyeztetés nélkül! Az egyik csoportban egyszer egy gazdi azzal érvelt a Nurofen mellett, hogy ő már húsz éve tart macskát és mindig is ezt adta, ha észrevette, hogy az állatnak „fáj valamije”. Nem adunk macskának sem paracetamol, sem ibuprofen tartalmú gyógyszert, ugyanis mindkét hatóanyag mérgező! Ha a macska gubbaszt és/vagy nem eszik, azonnal dokihoz visszük. Ha nincs ekkora baj, felhívjuk az orvost és megkérdezzük, mit adhatunk neki. Ezzel segíthetünk a legtöbbet és árthatunk a legkevesebbet.

Ez lenne hát a patikacsomag vész esetére, de még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy nem helyettesíti az állatorvost! Minden esetben azzal kell kezdeni, hogy egyeztetsz az orvossal, főleg, ha kezdő gazdi vagy, vagy pedig kezdő vagy a fennálló problémát illetően. Aztán a századik hasmenéses, vagy székrekedéses helyzetben már nem fogsz pánikolni, hanem csak kinyitod a patikadobozodat.

NEManya

A mai napot ilyen nevetősre terveztem, de hát az élet nem kívánságműsor és szembejött egy cikk, amit elolvastam, aztán sajnos belenéztem a hozzászólásokba.

„Beperelte Takashi 6ix9ine-t a lány, akiről 13 évesen szexuális jellegű felvételeket készítettek egy házibuliban.” – ez a cikk címe.

„Az eset idején 6ix9ine 18 éves volt, míg a lány csak 13. A lány elmondása szerint drogok és alkohol hatása alatt állt a buliban, így azon felül, hogy kiskorú volt, még a tudatmódosítók is befolyásolták az ítélőképességét. A házibuliban három szexuális jellegű felvétel készült, melyben a lányon kívül 69, és haverja, Tay Milly vettek részt.”– ez pedig egy részlet belőle.

Ezek pedig részletek a cikk alatti hozzászólásokból:

 „Hagyjuk már.. aki egy kicsit is tisztán lát az tudja mi a szitu, 2020 van nem kell félteni ezeket a csajokat…”

„Egyáltalán nem kenyerem az áldozathibáztatás de azért gondoljuk már át.. 13 évesen drogokkal teli házibuli ahol több férfival is közösül. Oké.”

„Szerintem annak az ártatlan gyermeknek több f@sz volt a szájában, mint nekem kanál, írom ezt vágósúly környékén. Nem kell őket sajnálni.”

„Aki olyan kis ribanc hogy buliba tengeti az idejét az meg is érdemli. Ez 2020, ha kiöltözve részegen a picsádat rázod egy buliba és kurvaként viselkedsz már 12-13 évesen akkor ne lepődj meg ha úgy is kezelnek.”

 Szeretném akkor most itt leírni, hogy miért mégis hányingerkeltő áldozathibáztatás, ami a kommentelők közt folyik, megjegyzem, zömmel férfiak írják ezeket, de azért nőket is láttam (- ők még inkább szégyelljék magukat).
Az, amiről folyton és megállás nélkül beszélünk ilyen eseteknél, hogy az áldozat öltözködése, viselkedése, stb. NEM MENTI FEL A VÉTKEST.

Miért nem? Mert a kiskorú akkor is kiskorú, nem véletlenül vonatkoznak arra törvények, hogy az ember NE közösüljön kiskorúval – már az is, hogy ezt mondani kell… mert nem, itt nem arról van szó, hogy a lány tizenhét éves és még kiskorú, hanem konkrétan egy gyerek. Ha már a korának ténye nem vált ki józan férfiből ellenérzést, ott gond van. Emlékszem, tinédzser voltam, ismertem egy lányt, tizenkét éves volt, amikor lefeküdt egy huszonpár éves sráccal. A fél falu kurvázta és nekem is csak sokkal később jutott eszembe feltenni a kérdést, pedig ma már, felnőtt fejjel ezzel kezdeném: a faszinak miért volt ez rendben? Ha nem is ő kezdeményezett, miért nem mondott nemet egy kislánynak? Vagy ez egy ilyen józan észt, ítélőképességet, törvényeket felülíró, mindenkori szabály, hogy ha ő kezdi, akkor mehet, ami a csövön kifér? Akkor nem vagy pedofil? Mi változik? De, szexuális kapcsolatot létesítesz egy gyerekkel, erre van az a csúnya szó ott az előző mondatban.

A másik dolog, amit minden áldozathibáztató előránt a tarsolyából, a hogyan néznek ki és viselkednek a mai lányok, mert az Insta profiljuk meg a tudomisén. Még egyszer mondom: NEM MENT FEL. A mai lányok külsejébe és viselkedésébe pedig igen sok dolog beleszól, úgymint a szüleik, neveltetésük, a társadalom és média befolyása, a tágabb környezete és még sorolhatnám. Egy gyerek, vagy tinédzser lány pedig borzasztóan befolyásolható. Nem azért, mert egy hülye kurva, hanem mert abban az életszakaszban ki így, ki úgy, de mindenki manipulálható. Azért, mert tartozni akarsz valahova, mert nincs elég tapasztalatod, mert még teljesen más képed van a világról, mint később. Naiv lehetsz, jóhiszemű, vagy éppen kétségbeesett, dühös, csalódott, szomorú és akár mindezek egyben. Nem vagyok pszichológus, de szerintem egy ép elme elég ahhoz, hogy az ember ne egy „kis ribancot” lásson, hanem a fiatal, legkaotikusabb korban lévő emberi lényt, akit jó és rossz irányba is lehet vezetni. Azt az egyént pedig, aki az ő befolyásolhatóságát így kihasználja, nem minősítem…

Egy lány akárhogy viselkedik egy buliban, nincs rendben, hogy itassam, drogot adjak neki, közösüljek vele és még fel is vegyem videóra. Nincs rendben, mert egy idősebb nő esetében is szó lehet arról, hogy ebbe rohadtul nem egyezik bele, akkor sem, ha konkrétan nem mond nemet, ugyanis példának okáért pontosan így működik a randidrog. Az ilyen férfiaknak, akik szerint ez elég ürügy lehet, nincs anyjuk? Nincs lánytestvérük? Egyéb nőrokonaik? Vagy lány barátjuk? Teszem azt van egy lázadó korban lévő, tizenhárom éves húgod, aki meg nem értettnek érzi magát, feszegeti a határait, elmegy egy buliba, mert benne akar lenni egy helyi, menő bandában, keresi a helyét és másnap azzal megy haza, hogy valamilyen drogot kapott, molesztálták és levideózták. Akkor is ő lesz a hülye kurva? Minek ment oda? Minek fogadta el a drogot? Minek ivott? Minek vett fel rövid szoknyát? Hagyjuk itt az olyanokat, hogy mert a szülő is felelőtlen, meg a lány is, meg stb., mert a fotelből mindig mindenki tökéletesen nevel gyereket. De a valóság nem ilyen. A valóság olyan, hogy gyakran neked, mint szülőnek teljesen más elképzelésed van egy buliról is, mint ahogy az valójában kinéz, vagy a gyerek valamiért hazudik, azt mondja, máshová megy és még ezer szituáció lehetséges.

Mi is buliztunk tizennégy évesen, idősebbekkel is, tény, hogy később visszatekintve inkább volt valamiféle esti matiné, de akkor buli volt, jól éreztük magunkat, vigyáztunk egymásra. És a szüleim elengedtek, mert ismertek engem, ismerték a házat, ahová mentünk, a barátaimat. Ebből kifolyólag én is elengedném a gyerekemet. Aztán lehet, hogy jönne a pofára esés, mert megjelent egy társaság, akikről előtte nem volt szó, valaki narkót szerzett, amiről nem volt szó, a gyerek gyümölcsös sörébe dobták, amiről nem volt szó. Az ember azt hiszi, mindig mindent kontroll alatt tarthat, pedig egy ilyen esetben rengeteg tényező van, sok más egyéb dolog, úgy, mint más emberek, akiknek a cselekedeteit nem te irányítod és valószínűleg tök más elképzeléseik vannak, mint neked. Így még a gyerekedet, vagy a kishúgodat sem védheted meg mindentől és lehet, hogy meg is történik a baj…

Akkor pedig nem ő a „kis ribanc”, ugye? Ugye nem? Ne legyen!

Mert akármi vitte rá arra, hogy alkoholt igyon, vagy még ha önszántából mondott igent a drogra, akkor sem mented fel azt, aki vele ilyesmit tesz, nemdebár? Nem, nem mented fel, mert annak a másik embernek is van agya, elvileg egy civilizált valaki, aki egy társadalom egy tagja, akinek kell, hogy legyen egy morális iránytűje, ami azt mondja neki: „basszus, ez a lány mégiscsak egy gyerek, inkább berakom egy szobába aludni”. Vagy hazaviszem. Szólok az anyjának. Szólok a barátainak. Nem a szájába tömöm a farkam és röhögök, meg levideózom. És ugyanezt várjuk már el minden normális, felnőtt férfitől, vagy tinédzser fiútól. Nem használunk ki öntudatlan lányokat. Juthatott ő akárhogy abba az állapotba, mászhat rám akárhogyan, ne legyen már ehhez gyomrom!

Ha lenne egy fiam, az elsők között tanítanám meg neki ezt a szabályt. Bár bízom benne, hogy nem kellene a szájába rágnom, mert fejlődne annyira az intelligenciája és empátiája az évek alatt, hogy mire ehhez a kérdéshez jutnánk, magától is értené. Neked, mint férfinak, ne legyen ehhez gyomrod. Ha pedig a haverod előjön az ötlettel, nem vihogsz, meg helyeselsz, meg odanyomod te is a péniszed a lány szájába, hanem azt mondod a haverodnak, hogy „ne csináld már, nem látod, hogy milyen állapotban van?”. Jóérzésű férfiember nem úgy reagál, hogy „ha már ekkora kurva vagy, edd meg amit főztél”. Nem lehet kifogás. És bármennyire feltartjuk a kezünket és mondogatjuk, hogy nem akarunk áldozathibáztatók lenni, a „de” után jön a lényeg, ami semmi más, mint mégiscsak nyers áldozathibáztatás, meg a tettes felmentése. Felmentjük azt, aki kiskorút molesztál, felmentjük a nemi erőszaktevőt, felmentjük a bántalmazót ilyen meg olyan okokra hivatkozva?

Akkor aki hirtelen felindulásból öl, az is rendben van, mert minek baszta fel az agyát a másik? Minek pörölt annyit az asszony, vagy mi? Minek sértegette az a csávó a részeg haverját, akit a másik a végén fejbe vert baltával? Úgy kell neki. Minek ment oda? Minek mondta, amit mondott? Meglopták? Minek hagyta nyitva a kocsiját? Minek rakta a zsebébe a mobilt? Ha jobban figyel, nem lopják meg!

Emberek, amire törvény vonatkozik, arra nem véletlenül vonatkozik törvény. Ami bűncselekmény, az bűncselekmény. Lopás, gyilkosság, bántalmazás, testi sértés, nemi erőszak, szexuális visszaélés, kiskorú veszélyeztetése és társai, mind bűncselekmények. Ha pedig az egyik bűnöst nem mentjük fel hülye, mondvacsinált okokra hivatkozva, az áldozatot hibáztatva, akkor ezen az úton haladva ne mentsük fel a másikat se.

NEManya

- Apa…
- Tessék, fiam!
- Most leszek hetedikes. Elég idős vagyok egy kiskutyához?
- Ha be tudod tartani, amikről korábban beszéltünk, lehet róla szó. Etetés, sétáltatás, játék, tudod.
- Tudom. Csak mert… tudnék egy helyet, ahol vannak kiskutyák.
- Hol?
- A Tibi mondta, hogy az egyik ismerősétől tudnánk venni. Vannak nála yorkie-k, mopszok, francia bulldog, ilyesmik.
- A Tibi ismerőse mivel foglalkozik?
- Nem tudom. De Tibiék kutyusa is tőle van és azt mondta, olcsó is volt.
- Na akkor megtanulunk még valamit, fiam.
- Micsodát?
- Ha az ember kutyát szeretne, két helyről hozhat úgy, hogy azzal nem árt senkinek. Az egyik egy kennel, úgy is mondhatjuk: tenyészet, ahol gondosan és szakértelemmel nevelik a kicsiket, a szülők egészsége és boldogsága pedig fontos a tenyésztő számára. A tenyésztő tulajdonképpen egy szakember, aki fajtatiszta, egészséges anya- és apaállatot pároztat, a kölyköket szocializálja, figyel a táplálkozásukra. Hivatalos papírja van arról, hogy ő ezzel foglalkozik és a kutyusod úgynevezett törzskönyvet is kap, ami olyasmi, mint neked a születési anyakönyvi kivonatod. A tenyésztés voltaképpen egy hivatás. A másik hely is hasonló, ám mégis más. Ez a menhely. Ha nem tudod, milyen fajta kutyust szeretnél, ez a legjobb megoldás. Menhelyre olyan állatok kerülnek, akiket más emberek bántottak, vagy egyszerűen meguntak és kidobtak. Az állatvédelem egy másik hivatás, azokat az embereket pedig azzal támogathatod, hogy örökbe fogadsz tőlük egy árva lelket, hogy a helyére egy másik kerülhessen.
- Akkor a Tibi ismerőse tenyésztő?
- Nem, fiam. Ez egy nagyon összetett dolog, de szeretném, hogy értsd. A Tibi ismerőse valószínűleg szaporító. Na ez az a hely, ahonnan soha, semmilyen körülmények között nem veszünk állatot, legyen az kutya, macska, nyuszi, bármi. Ahhoz, hogy az ember tenyésztő lehessen, nagyon sok kritériumnak meg kell felelnie, ezek a kritériumok pedig mind az állatok jólétét szolgálják. Na most sok embert egyáltalán nem érdekel az állatok jóléte, csak a pénz, amit a kölykökért kaphatnak, ők emiatt nem lehetnek tenyésztők, mert sosem lesz róla hivatalos papírjuk. Őket hívjuk szaporítóknak. Ezek olyan emberek, akik nem viszik el orvoshoz a kutyusokat, hogy megbizonyosodjanak róla, teljesen egészségesek, mert nem is érdekli őket. Rengeteg betegség nem is látszik kívülről, így el tudják adni a kicsiket, de attól még ezek az állatok szenvedhetnek. Egy anyakutyának nem tesz jót, ha túl gyakran szül, egy szaporítót azonban ez nem érdekli, akár évente kétszer is anya lesz nála ugyanaz a szuka. Ezek az állatok elképesztő kínokat élhetnek át, de te, mint vásárló, ezt nem látod, mert a szaporító fogja és kocsiba rakja a kiskutyát, aztán eladja neked egy parkolóban. Látsz egy aranyos kölyköt, boldognak, jóltápláltnak, egészségesnek tűnik, te pedig örülsz, hogy még olcsó is volt. Azt nem tudod, hogy azért volt olcsó, mert az anyukája nincs kivizsgálva, nem kap jó minőségű eledelt, nem foglalkoznak vele, csak fekszik egész nap egy kennelben és szoptatja a kölykeit. Ha pedig kiskutyát vásárolsz, akkor felelősséggel tartozol annak a kutyusnak az anyjáért és az apjáért is. Ez azt jelenti, hogy csak olyan embertől veszel kutyust, olyannak adsz pénzt érte, aki nem fél a hivatalos eljárásoktól, mert nincs mit takargatnia, hiszen az anya- és az apakutya boldogsága neki fontos. És a kölyöké is, ezért ő is rengeteg kérdést tesz fel neked, nem csak elveszi az árát a kezedből és megy a dolgára.
- Akkor a Tibiék kutyája ilyen rossz helyről lehet?
- Valószínű, hogy sajnos igen. Lehet, hogy nem annyira borzasztó helyről, mint ahol apró ketrecben tartják a szülőket, lehet, hogy nincs olyan rossz élete, de ha a gazdája nem teszi meg az erőfeszítéseket, hogy elismert tenyésztő lehessen, akkor nem érdekli annyira az a kutya. Ha például évente szül nála a szuka, azzal máris rosszat tesz neki. Ahogy egy embernek, egy állatnak is regenerálódnia, gyógyulnia kell két terhesség között. Tudod, az állattartás egy nagyon felelősségteljes dolog, beszéltünk már erről. De neked, mint gazdinak, rettentő széles skálán mozog a felelősséged. Nemcsak a saját állatodért vagy felelős, hanem minden döntéseddel, ami hatással lehet más állatokra, felelős vagy értük is. Ilyen dolog ez is.
- Akkor az emberek miért vesznek ilyen helyről kiskutyát? Ők ezt nem tudják?
- Sokan nem tudják, másokat pedig egyszerűen nem érdekel, úgy gondolják, hogy amit nem látnak, az nekik nem fáj, viszont örülnek, mert olcsó volt a kutyus.
- De hát attól, hogy nem látom azt az anyakutyát, még tudom, hogy szenved. Hát most mondtad. Hát akkor nem veszek onnan kiskutyát.
- Igen, ez lenne a lényeg.
- De ha én nem veszem meg, azzal jót teszek? Más attól még megveszi.
- Jót teszel. Segítesz. Tudod, ha minden egyes ember azt gondolja, hogy ő ehhez nem járul hozzá, hogy egy ilyen szaporítónak nem tömi a zsebét, akkor annak a szaporítónak nem lesz ebből pénze és nem fogja folytatni. Nem lesz nála több szenvedő anyakutya, akinek másból sem áll az élete, minthogy fial. Nem fogja ezt tovább csinálni a szaporító, elvégre a kutya ellátása akkor is pénzbe kerül, ha mindenből a legolcsóbbat veszi az ember, de ha nem lesz neki ebben üzlet, akkor itt bezárul a kör, nem éri meg, hogy kutyát fialtasson. Ezért kell neked, mint gazdinak, okosan dönteni, amikor kutyust viszel haza.
- Én szeretnék okosan dönteni. De akkor…
- Igen?
- Lehet, hogy inkább menhelyről hoznék kutyust. Mármint… nem is tudom, milyet szeretnék, teljesen mindegy. De jó lenne otthont adni egynek, mondjuk egy olyannak, akit kidobtak. Lehet, hogy előtte ő is ilyen szaporítónál lakott, nem?
- De bizony, sok ilyen van.
- Akkor én egy ilyen kutyust szeretnék. Hogy megmutassam neki, hogy nálunk az ő boldogsága lesz a lényeg, meg rendes kaját kap és elvisszük orvoshoz is. És nem kell fialnia. Csak játszani fog, aludni, nagyokat sétálni. Lehet?
- Lehet, fiam. Lehet.

NEManya

Voltam ma fodrásznál, találtam itt egy jó kis, orosz tulajdonban lévő szalont. Yulia nagyon profi, gyorsan és könnyen rám hangolódott, megértette, mit is szeretnék, megbeszélés után pedig nagyon precízen, körültekintően kivitelezte a dolgot. Az ára is baráti volt, ami nekem mindig csak egy esetleges plusz pozitívum, de sosem szempont.

Van egy dolog, ami mindig felküld a plafonra, az az, ha bármilyen Facebook-csoportban valaki JÓ fodrászt, körmöst, kozmetikust, vagy akár tetoválót keres… OLCSÓN.

Komolyan??
Nem tudom, én értem, hogy az ember spórolni akar, de akkor a végeredmény olyan is lesz. Véleményem szerint ha szépítkezésről, hiúságról beszélünk, akkor a minőséget igen is, meg kell fizetni. Ha szakemberrel szeretnék megcsináltatni valamit a külsőmön, akkor ott nincs helye fillérbaszásnak. Több okból sem.

Egyrészt azért, mert mint írtam, a minőséget meg kell fizetni. Akarhatod fogni a pénzt, akarhatsz spórolni ezen, de holt biztos, hogy nem leszel száz százalékig elégedett a végeredménnyel. Aztán bőghetsz otthon a tükör előtt, mert a gagyi, de olcsó fodrász leégette a hajad, vagy a pincetetováló két egyenes vonalat képtelen volt húzni a gugliból leszedett mintában. Akkor meg ugye jön a plusz költség, keresni valakit, aki helyrehozza, amit odahányt nekünk, olcsójánosnak az előző „mesterember”, természetesen azt már muszájból drágán, úgyhogy végeredményben ahhoz, hogy ki merjünk menni az utcára és ne érezzük fosul magunkat a bőrünkben, még rá is fizettünk. Megérte? Nem.

Másrészt – és ez itt a fontosabb – az a szakember, aki tőled pénzt kér azért, hogy megbűvészkedje a hajad, a bőröd, a körmöd, stb., mindezért tanult. Nem keveset. Éveket az életéből és nem aprópénzt áldozott arra, hogy olyan szinten legyen, amilyen szinten van, mire te beülsz hozzá a székbe. Ezentúl pedig neki ebben ideje, munkája, energiája van. Abban a két órában, amíg „A” frizurából „B” frizurát csinál, ő dolgozik, energiát és tudást fektet be. Na meg rezsit fizet, alapanyagokat vesz meg és élni is szeretne. Bocsássuk meg neki, hogy nem akarja kímélni a Te zsebedet, hogy aztán ő két hétig vajas kenyéren éljen.

Elirigyelni a másiktól a munkabérét szerintem kicsinyes dolog. Igen, tudom, vannak a „lehúzósok” is, bár én nem így hívnám őket sem, mert ott pedig egy nevet, a brandet kell megfizetned, aminek jó esetben tudatában vagy Te is. Vagy megfizeted ezt a nevet, vagy a név nem számít és akkor fele annyit fizetsz csak egy másik, kevésbé neves helyen dolgozó szakembernek. De kifizeted és nem puffogsz az áron, nem akarsz lelkiismeret-furdalást kelteni a szolgáltatóban. Nem tudom, honnan van ez a mai, szájról szájra terjedő hülyeség, hogy ez meg az a szépségipari szolgáltató ilyen, meg olyan drága és a kurvaanyját, én nem érzek szürreálisnak tíz-húszezer forintot kifizetni, amiért cserébe A-tól Z-ig körbevarázsolták a fejemet. Az a szakképzett ember pedig abból a pénzből nem a Maldív-szigetekre megy (de még ha oda is menne, nekem ahhoz mi közöm?!), nem a harmadik Jaguárt veszi a mélygarázsába, hanem egyszerűen csak él.

Te is megkapod a fizetésed és tudja bántani az önérzetedet, ha tudod, hogy nincs megfizetve a tudásod. Ne irigyeld el akkor a másiktól se ugyanezt! A hentesüzletet sem kéred számon azért, mennyibe kerül a hús. A boltban megveszed a ruhát, ha nagyon tetszik, nem állsz neki alkudozni. Az étteremben kifizeted a jól eső vacsorádat, még jattolsz is. Akkor ne a fodrásztól, a körmöstől -, a tetoválótól meg főleg ne - sajnáld a pénzt! De tulajdonképpen ez bármilyen szakemberre igaz. Sose akarj rajtuk spórolni, ha a helyükben lennél, te is ugyanúgy elkérnéd azt az összeget, amit korrekt fizetségnek éreznél az energiádért, az idődért és a profizmusodért.

Én nem a szépségiparban dolgozom, tehát nem önmagamért írom ezt, hanem a jó szakemberekért, akik időnként már ki sem merik ejteni a szájukon a végösszeget. Tudom, mert az, hogy nem ebben dolgozom, nem azt jelenti, hogy sosem beszélgettem velük. Ne kelljen szégyellniük magukat azért, mert meg szeretnének élni.

Vagy tulajdonképpen ragaszkodhatsz az olcsóhoz. Nem mondom, hogy ne ez legyen az elsődleges szempont számodra, ha úgy érzed, de ez esetben ne lepődj meg, ha nem az a vége, amit szerettél volna. 

NEManya   

Jane korán érkezett, ahogy minden reggel, hogy előkészítse a boltot az első vásárlók érkezéséig. Hűvös, de napos reggel volt, blúza fölé csak egy kendőt öltött vállára, amit most a fogasra terített. Hullámos, gesztenyebarna haját a tarkójára kontyolta, ahogy az divatos volt az ő korában lévő, éppen csak nővé érett, fiatal lányok között.

Óvatosan, körültekintően tisztogatta le a kirakatba pakolt kalapokat, melyeket saját kezével készített. Nagynénje korán megtanította neki a kalapkészítést, mostanra igazi mestere lett a szakmának, nemcsak ügyesen dolgozó kezei miatt, hanem mert ösztönösen érezte az esztétikum ízét. Változatosabbnál változatosabb női fejfedői egyre népszerűbbé váltak, az utóbbi hónapokban pedig már nemcsak a városból, hanem messzebb vidékekről is érkeztek vevői. A néni már túl öreg volt hozzá, hogy részt vegyen az üzlet életében, így Jane végezte a munka oroszlán részét, de, hogy győzze erővel, maga mellé vett egy fiatal bakfist, Agnest, aki szükség esetén szívesen besegített neki.

Jane felsepert, felmosott és kitárta az ajtót, hogy a padló hamarabb fölszáradjon. Ahogy álldogált a bejárat küszöbén és a csendes főutcát kémlelte, jólesően szívta be a friss, tavaszi levegőt. Még a por sem zavarta, amit a mellette elhaladó lovas kocsi vert fel, pedig nénje mindig bosszús volt, ha beszállt a por az üzletbe, hát még ha takarítás után történt!
A szemben lévő csokoládébolt is zárva volt még, habár a magas, vékonydongájú szőke ifjú átszellemülten díszítette a frissen elkészült, pompás édességeket. Jane azon merengett, micsoda művész a férfi, meg öreg mestere, hiszen kezeik alól oly’ csodák kerülnek ki, miket nem is lenne szíve megenni. Az ifjú mintha érezte volna magán Jane szelíd tekintetét, felpillantott. Kedves mosolyt küldött a lánynak, majd folytatta munkáját. Jane érezte, ahogy elvörösödik, tüstént be is szaladt, egyébként is eljött a nyitás ideje. Becsukta maga mögött az ajtót, majd átfordította az üvegen ringatózó, cirádás betűkkel írott táblácskát: NYITVA.

A nap kellemesen telt el, készített egy újabb fejfedőt, sárga színűt szolid fehér csipkékkel, közben volt néhány kedves vásárlója is. Éppen kezdett rendet rakni, mikor nyílt az ajtó, a fölé szögelt csengettyű pedig halkan figyelmeztetett az újabb betérőre, mint szégyenlős cselédlány a szigorú gazdasszonyt. A csokoládéboltos férfiú állt az ajtóban, egy szőke lokni a szemébe lógott, magán felejtett kötényén megszáradt massza tarkállott. Jane óhatatlanul is szemügyre vette, s bár próbálta palástolni, a férfi ezt észlelvén zavartan kapta le magáról a kötényt.
- Elnézést – kezdte – nem lett volna illő így megjelennem. Csak féltem, hogy bezár, mielőtt átérnék.
- Miben segíthetek? – érdeklődött Jane, udvariasan nem véve tudomást a szóban forgó történésről.
- Nos… öhm – az ifjú kapkodva lépett előrébb az egyik polchoz. Válla sokkal szélesebb volt, mint amilyennek az út túloldaláról tűnt, bőre finom, arcán egy borosta nem sok, annyi sem volt. Néhány pillanat alatt végigsiklott a polcon lelhető választék fölött, majd leemelt egy bordó, nagy karimájú kalapot.
- Ezt kérném – ahogy Jane kezébe adta, az imént még dinamikus mozdulatai elgyengültek, meleg tekintetét a lány szemébe fúrta.
- Öhm… igen – Jane zavartan vette át a kalapot és olvasta le a címkére írt árat. Meglehetősen drága darabot választott a férfi – Ajándékba lesz?
- I… igen – a kérdezett halkan köhintett – Igen.
- Szeretné, hogy becsomagoljam? – Jane szeretett volna gyorsan szabadulni a helyzettől, úgy érezte, megfő összeszaladt vérében az arca, ő maga sem értette, miért nem köszön el inkább hamar.
- Igen, köszönöm! – vágta rá amaz.
Jane a krémszínű, fényes selyempapírért nyúlt, de félúton elakadt a keze. Bizonytalanul kérdezett, a férfire ránézni sem mert:
- Különleges hölgynek lesz? Ha nem… vagyok indiszkrét. Csak mert van… sokkal díszesebb papírom is.
- Köszönöm, nagyon nagylelkű öntől, de ez tökéletes lesz. A menyasszonyom az egyszerűséget kedveli.
Jane bólintott és szótlanul csomagolta be az ajándékot a papírba, majd tette gyengéd mozdulatokkal díszdobozba. Mindeközben a szégyen pírját érezte magán, mélyen belül pedig valamiféle csalódottságot, amit nehezen tudott volna magának is megmagyarázni.
- Tessék – óvatosan adta át a dobozt, az ifjú pedig legalább ilyen gyengéden vette el, lopva Jane szemébe nézett és kellemes estét kívánva kisietett az ajtón.

A menyasszonya. Micsoda elkötelezett ifjú, ilyen drága ajándékkal csak az igazán szerelmes férfi kedveskedik. Aznap este Jane nehéz mellkassal fordította el a kulcsot a zárban, mintha ezzel nemcsak a kalapokat zárta volna el, de önmagának egy fontos részét is.

A következő napok bár kívül eseménytelenül teltek, Jane fejében háború dúlt, nem is értette, honnan ez a zaklatottság, de lelke nehéz volt, gondolatai csapongtak. A kalapok sem készültek olyan gyorsan, mint előtte, ráadásul nem egyet szét is szedett, még mielőtt meggondolhatta volna magát. Nem volt velük elégedett.
Egy héttel később valamelyest újra nyugodtan, dúdolva rendezgette a kirakatot, mikor arra figyelt fel, hogy a csokoládéboltos férfi a díszdobozzal a kezében közeledik. A lány úgy ugrott ki a kirakatból, mintha rugó pattant volna a talpa alatt. Sebtiben a pult mögé guggolt, mintha az alsó fiókokban kutakodna. Hallotta a kicsiny csengőt, „giling-galang”, mély levegőt vett, majd igyekezett természetesen feltápászkodni.
- Jó napot! – köszöntötte a férfit mímelt meglepettséggel.
- Jó napot! – mosolygott az ifjú, néhány pillanatra minta elfeledkezett volna róla, hogy ő jött ide, tehát neki van mondanivalója – Öhm… nos…
- Nem tetszett a kalap? – érdeklődött gyorsan Jane, arcán aggodalommal. Az lenne csak kellemetlen!
- Jaj, nem, minden rendben volt vele – kezdte a férfi – mármint a kinézete elragadó. Csak éppen… kicsi.
- Kicsi… - Jane ezt félig mondta a férfinek, félig magának, közben elmerengett.
- Kicsi – ismételte a férfi.
Jane összerezzent, mintha álmodozáson kapták volna.
- Szeretné, hogy beletoldjak? – kérdezte – Nem kerül semmibe.
- Dehogy, ne fáradjon! – mondta hirtelen az ifjú – Inkább vinnék egy másikat.
Jane bólintott, kis ideig morfondírozott azon, mely darabok nagyobbak méretben, aztán néhány stílusban hasonlót tett a pultra. Az ifjú némán nézte végig sürgését, szemében elbújni igyekvő csodálattal, amit gyakorlott asszonyok tüstént észrevettek volna, csak a naiv Jane nem látott belőle semmit.
- Nos, ezeket merném ajánlani, ha az előző egyébként tetszett a hölgynek – szólalt meg aztán kedvesen.
- Ez tökéletes lesz – bökött rá a királykék színűre a férfi, szinte gondolkodás nélkül.
Jane kicserélte a két kalapot, az újabb darabot nem kevesebb gonddal csomagolta díszpapírba. Feltűnt neki, hogy az előző mintha ki sem lett volna emelve a dobozból.
- Parancsoljon – nyújtotta át aztán a dobozt a férfinek.
- Nagyon köszönöm… milyen faragatlan vagyok – szólalt aztán meg a férfi – be sem mutatkoztam még önnek. A nevem Marcus. Marcus Johnson.
- Jane Portman. Nagyon örvendek, Mr. Johnson – Jane kimérten nyújtotta kezét, a férfi kézcsókja pedig olyan óvatos volt, mint a hajnali, cikázó szellő.
Micsoda mélykék szempár! Jane eddig észre sem vette, talán mert eddig nem bátorkodott huzamosabb ideig a férfi szemébe nézni. A hosszasan egymás szemében időző pillantással pedig szörnyű lelkifurdalás ragadta el, tisztes hajadon nem teszi ezt jegyes férfival. Hirtelen el is köszönt, majd úgy tett, mintha a fiókban való további kotorászás mindennél fontosabb lenne. Mr. Johnson zavarodottan mormogva kívánt további szép napot és azzal kisietett. Micsoda szégyen! Miféle rongy erényű nő viselkedik így! Jane forrongva korholta magát, miközben rohanvást rendet rakott a boltban zárás előtt.

Újabb egy hétig nem hallott Mr. Johnson felől, erőnek erejével vette rá magát, hogy ne nézzen az édességbolt irányába, merő véletlenségből sem szerette volna, hogy a férfi is éppen akkor pillantson a kalapüzlet felé. Aztán újra megszólalt a csengettyű. „Giling-galang”, csivitelte halkan. Jane megpördült a tengelye körül, a csipkék rendszerezése abbamaradt.
- Jó napot, Miss Portman! – biccentett a férfi, kezében a jól ismert dobozzal.
- Jó napot, Mr. Johnson – mondta a lány halkan, csodálkozva méricskélve a dobozt.
- Rendkívül restellem – kezdte az ifjú – sajnos megint vissza kellett hoznom.
- Oh – Jane szelíd hangjából enyhe csalódottság tűnt ki, mindazonáltal szíve mélyén öröm pislákolt, amiért a férfi újra feltűnt nála – szeretné, ha visszaadnám a pénzét?
- Nem-nem, dehogy! – csapott le a válasszal Mr. Johnson – talán csak vinnék egy másikat.
- Mi volt a baj? – érdeklődött a lány.
- Más színben jobb lenne – érkezett a hamari válasz.
Jane emlékezetből összeszedte a többi, méretben passzoló darabot, de a sort két újabbal egészítette ki. Csekély bűntudatot érzett a két, nemrégiben elkészült fejfedő miatt, hiszen szándékosan választotta ezt a méretet a munka során.
- Nahát, ezeket a múltkor nem láttam! – azzal az ifjú szórakozottan kapta fel a mélyzöld, igen előkelő darabot.
- Igen, a héten készültek el – mondta szégyenlősen Jane.
A férfi ránézett, abban a pillantásban pedig valami sokkal több bújt meg, mint merő csodálkozás.
- Rendben, ez úgy hiszem, tökéletes lesz.
- Talán könnyebb lenne, ha a menyasszonyát is magával hozná legközelebb… Elnézést! Sokat fecsegek – szégyellte el magát Jane.
A férfi felnevetett:
- Valóban.
Több szó nem hangzott el köztük, mindössze az elköszönés.

Még hogy hozza el a menyasszonyát! Badarság. De talán jobb is lenne találkozni vele, biztosan csodálatos ara, megszűnne talán az a mellkast szétfeszítő, könyörtelen súly, ami hetek óta kínozza.

A következő néhány nap, Jane úgy érezte, maga volt a pokoljárás. Nem győzött a csokoládébolt felé nézegetni, hol a kirakatot igazgatva, hol az ablakot tisztogatva, hol csak az utcára kilépve levegőzni csendes időben, ezek a levegőzések pedig egyre hosszabbra nyúltak és Jane azon kapta magát, hogy a főutcát járó emberekkel is barátságosabb, az árut szállító kocsisoknak pedig kedélyesen köszön. Mindeközben néha összeakadt a tekintete a csokoládéboltban serénykedő Mr. Johnsonnal, aki simogató mosollyal nyugtázta ezeket az alkalmakat.
Jane szörnyen érezte magát. Feslett nő művel ilyesmit, márpedig ő mindig is tisztességes hölgy volt. Hovatovább Mr. Johnson is szégyellhetné magát, elvégre jegyben járó úriember ilyen viselkedésre nem adja a fejét, hát ki hallott már ilyet?!

Elteltek a napok, eltelt egy hét is, aztán kettő.
Jane lelkében furcsa sivárság terjedt és fojtogatta szívét, mint a folyófű. A férfi már nem nézett felé a desszertüzletből, a tavaszi napmelegben fürdő főutca kopár lett számára, az út felmelegedett pora is barátságtalannak tetszett, amint végiglépkedett benne. Egykedvűen takarította ki az üzletet, a szellőztetés alatt is inkább a pultot sikálta le, mintsem az ajtóban álljon és bárgyún a bakon ülő kocsisoknak köszöngessen.
A bolt ezen a napon forgalmasabb volt, mely máskor boldoggá tenné, most minden vevővel való csevegés nehezére esett és közben egészen máshol járt. Mikor végre az utolsó vásárló is kitette a lábát, Jane azt vette észre, hogy több, mint fél órával túlszaladt a zárás időpontján. A néni azt sem fogja tudni, merre marad ilyen sokáig, a végén még betegre fogja aggódni magát! A lány hamar átfordította az üvegen a táblácskát, aztán iparkodott az ollók, cérnák és díszes zsinórok elpakolásával.
„Giling-galang”, énekelte vidáman a csengettyű, mintha nem lenne hajlandó tudomást venni a kései óráról.
- Elnézést, de zárva va… - kezdte igen erélyesen Jane, de aztán a torkára forrott a szó.
Mr. Johnson állt az ajtóban, kezében a többször látott dobozzal, azon pedig egy kisebb másikkal. Ezúttal nem a jól ismert uniformisát viselte, hanem finom, szürke öltönyt és szép, fényes cipőt.
- Szeretném ezt visszaadni – mondta határozottan és a nagyobb díszdobozt a pultra tette.
Jane szótlanul nézte azt, a helyiségre feszült csend ült.
- Kéri vissza a pénzét? – kérdezte a lány erőtlenül, le sem véve szemét a dobozról. Túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy a férfire nézzen. Micsoda kellemetlen helyzet ez! Milyen előkelő hajadon lehet a menyasszony, milyen kritikus jellemű, hogy végül Jane egyik munkája sem felelt meg neki és milyen kínos ez a készítőnek. Hát hogy nézzen így a finom ifjú szemébe?
- Ne fáradjon vele! – mondta a férfi, szikáran kihúzva magát.
- Másikat szeretne? – tette fel az újabb kérdést erőtlenül Jane.
- Nem, köszönöm.
- Szó sem lehet róla, hogy ez esetben nálam maradjon a pénze! – hadarta a lány és a pult fiókjában tárolt dobozból összeszámolta a kalap árát. Kezei remegtek, mint a nyárfalevél, orcáján sütött a szégyenpír.
- Sejtettem, hogy ezt mondja – szólalt meg Mr. Johnson, akinek hangja szilárd volt, erős és öntudatos, azzal pedig a kisebb díszdobozt is a pultra helyezte – kérem, fogadja ezt el! A fáradozásaiért.
Jane kétkedőn pillantott fel, íriszük nem kapaszkodott össze hosszabb időre, mint egy rigó szárnycsapása, ez is túl kockázatos volt, Jane gyalázatnak érezte, hogy a férfi tanúja vöröslő ábrázatának. Az ifjú látva, hogy a lány nem mozdul, leemelte a dobozka tetejét, amiben egymástól mind különböző, de egymásnál nem szebb bonbonok sorakoztak díszpapír-ágyon. A középső a többinél valamivel nagyobb, fényes mázba mártott, vöröslő szív volt.
- Nézze – kezdte Mr. Johnson, majd megköszörülte a torkát. Jane ekkor végre ránézett, ő pedig mélyet sóhajtva folytatta – hazudtam önnek. Szégyellem magam, férfiemberhez nem méltó a viselkedésem, de talán magyarázza gyávaságom. Nincs menyasszonyom. Nem is volt sosem.
Jane e pillanatban megrökönyödött, szája enyhén elnyílt.
- Tudom és megvetésének állok elébe – folytatta a férfi felbátorodva – de magam sem tudtam, hogyan mondhatnám el önnek, hogy mióta figyelem már és milyen boldoggá tenne, ha meginna velem egy teát. Így kimondva még kínosabb, mint mikor a szavak csak a fejemben hangzottak el, pedig már akkor is a föld alá akartam volna süllyedni. Mindenesetre reménykedem: hajlandó megbocsátani nekem és elfogadni meghívásomat egy délutáni teára?
Jane meredten nézett az ifjúra, szíve kalapált, fejében pattogtak a gondolatok, mint nyári tarlóban a szöcskék. A két fiatal szótlanul nézte egymást egy végtelenségbe nyúló percig, a szoba csendjének feszültségét valami selymesebb érzés váltotta fel.

- Maga megvette azt a drága kalapot, ürügynek használva, hogy beszélhessen velem? – tette fel aztán a kérdést Jane, kiszáradt torkából rekedten indultak a hangok.
A férfi elmosolyodott és beszédesen felhúzta a vállát. Jane mellkasából könnyed kacaj gördült ki, tündérporrá morzsolva az eleddig oly’ nehéz követ, ami maga alá temette a szívét.

NEManya

Gondolkoztam egy jelenségen, amit többször észrevettem már olyan posztok alatt, amiben túlsúlyról, hízásról (vagy épp fogyásról) volt szó. Ide kicsit hadd szúrjam be, hogy amióta Angliában élek, elkezdtem úgy érezni, mintha a tudatom egy hatalmas ház lenne, rengeteg ablakkal, amiken eddig csukva volt a zsalugáter. Ilyen az, mint ahogy anno én is képes voltam kimondani és mára nagyon szégyellem, hogy „csak otthon csinálja”, vagy például ilyen az is, hogy itt tök természetes, hogy ha másmilyen frizurát akarok holnap, akkor felkapok egy parókát és senki sem röhög ki, vagy néz furán. Na, de ilyen az is, hogy tökéletesen nem érdekel, milyen testben él a másik, ha pedig van is bármilyen megjegyzésem, az csak és kizárólag pozitív. Ha a másik külsejéről van szó, olyan sincs, hogy építő kritika, vagy tanács (mármint ha senki sem kérdezett). Ami viszont van, az a másik teljes elfogadása, vagy néhány kedves szó, hogy szebb napja legyen, picit táplálkozzon az önbizalma.

Na de visszatérve a testsúly-témára. Előbb-utóbb valahogy minden ilyen poszt, vagy cikk kommentszekciója átmegy "bezzeg a soványak"-ba, ami nekem kicsit visszás. Én elhiszem, hogy egy sovány nem értheti, milyen kövérnek lenni és emiatt elszenvedni a társadalom negatív jelzései által okozott lelki sebeket... vagy mégis? Mármint az rendben van, hogy a más genetikával nem tudja, milyen kövérnek lenni, de biztosak lehetünk benne, hogy tudja milyen érzés, ha valaki a lelkébe, önértékelésébe tapos. Ugyanis higgyük el, MINDENKI megkapja a magáét.

Volt egy nagyon kedves, jópofa kolléganőm, rá mondja azt a közvélemény, hogy "húsz kiló vasággyal". Nos, akkoriban sokat beszélgettünk erről, mert akkor én is közel tizenöt kilóval könnyebb voltam, voltaképpen egészen egy évvel ezelőttig elég vékony voltam. Na, mielőtt irigykedni kezdenél, olvass tovább! Kolléganőm sokszor kapta meg (és én is), hogy többet kellene ennie, hogy elviszi a szél, hogy nem lesz miből fogynia, ha beteg lesz, hogy nincs rajta elég hús, hogy nincs elég combja vagy feneke, vagy, hogy ha magára szedne egy kicsit, lehetnének nagyobb mellei is. A szemtől szembe kapott enyhe utalások mellett már semmi az internet általi szeméthalom, úgymint „csak a kutyák játszanak csontokkal”, vagy „az igazi nőn van mit fogni”. Ezt most azért írom le, mert sokan, akik kövérek - vagy csak annak gondolják magukat - abba a tévhitbe esnek, hogy csak őket bántja a közvetlen, vagy a tágabb környezetük.

Elmondom, hogy nem. Bántanak akkor, ha kövér vagy, de akkor is, ha sovány. Bántanak, ha izmos vagy, vagy ha vastag a szemöldököd, ha szőrös a karod, ha kevés a hajad, ha ferde az orrod, ezer dolgot tudnék felsorolni. De én úgy gondolom, a testszégyenítés mindenképpen az, teljesen mindegy, hogy kitől jön és kinek az irányába megy. Az, hogy valaki fájdalmat okozott neked, nem ok arra, hogy fájdalmat okozz másnak. Azt hiszem éppen az egy baromi nehezen megléphető fok a lelki fejlődés lépcsőjén, amikor az ember nem vetíti ki a sérelmeit olyanra, aki tökre nem tehet róluk. De még ha tehet is...

Szerintem arra, ha valaki beszól a testem bármely pontjára, nem az a megfelelő reakció, hogy megteszem ugyanezt, mert azzal nem leszek jobb nála. Nekem is rá kellett erre jönnöm, mert volt engem kritizáló duci nő is "dagadt disznó". Tudom, hogy könnyű beleesni abba a gödörbe, amiben sértésre sértéssel reagálunk. Csak az a baj, hogy ez egy láncreakció, mert azután, hogy egy kövér beszólt nekem és ő "dagadt disznó" lett, valahogy ez a gondolat átszerveződik a fejemben, lesz belőle "bezzeg a kövérek" és azon kapom magam, hogy egy soványságról szóló poszt alatt én írom le a tök indokolatlan body shaminget arról, hogy amúgy "a kövér meg, aki beszólt" és jönnek húszan megerősíteni abban, hogy a kövérek tényleg mekkora rohadékok, aztán hirtelen minden kövér „dagadt disznóvá” válik.

Nem. Volt valaki, aki beszólt. Teljesen mindegy, hogy ő kövér, vagy sovány, vagy szőke, vagy ázsiai, nem lehet ebből "bezzegezés", meg általánosítás, mert akkor ugyanolyan testszégyenítő leszek, mint ő. Nem szabad a mástól érkező keserűséget megtartanunk és tovább adni a következőnek, aki netán ő maga is ugyanazzal a tulajdonsággal bír, mint a minket froclizó, mert mondjuk neki éppen eszébe sem jutna minket baszogatni, és akkor bántottunk valaki mást, aki baromira nem szolgált rá.

Egyébként szerintem az sem jelenthető ki egy csoportról, hogy nem értenék a mi nyomorunkat, csak azért, mert nem élnek vele. Ugyanis megfelelő empátia és érzelmi intelligencia esetén bárki tökéletesen át tudja érezni a dolog minden fájdalmát. Mert van neki más, ami ugyanolyan szar, csak az meg nekünk nincs. Létezik angolul ez a „sisterhood” kifejezés, ami amolyan női testvériség, a nők közötti szövetség és itt elég komolyan veszi a társadalom egy igen széles rétege. Ez azt jelenti, hogy például ma, amikor két csaj vásárolt és az egyik röhögve közölte, hogy hízott a karantén alatt, jó nagy segge lett, arra én azt mondtam, hogy ne is törődjön vele, nekem is, majd a barátnőjének erre az volt a reakciója, hogy kit izgat, jól nézünk ki, nem? Nem az, hogy „majd leadod”, vagy hogy „menj el mozogni”, vagy „ne egyél csokit”. Azért gondolom érezzük a különbséget. Én nagyon boldog lennék, ha magyar nők között is inkább valamiféle cinkosságot fedezhetnék fel, nem azt, hogy „szerinte én kövér vagyok, szerintem meg ő ronda”.

Nyilván egy jó közeg sokat segít azon, hogy az ember ne akarjon idegből testszégyeníteni, ha beszólnak neki, csak hát a közeg pedig emberekből áll és rajtuk múlik, milyenné alakítják. Ördögi kör ugye, amiből valahogy ki kellene jönni. Mondjuk szerintem az sokat segít, ha megtanulunk kicsit gyerekfejjel gondolkodni. Emlékszem, kilenc évesek voltunk talán, esetleg tíz, amikor néhány barátnőmmel a suliban megalapítottuk a Női Klubot. Ez volt a nevünk. Voltunk néhányan, mind különbözőek, tök eltérő genetikával, volt köztünk duci, sovány, csámpás, X-lábú, magas homlokú, mittudomén. Na, ezek voltak azok a dolgok, amiket amúgy tökéletesen leszartunk. A klub arról szólt, hogy ültünk a fán, ki hol talált helyet és beszélgettünk teljesen diverz témákról, rengeteget nevettünk és ha valaki valami miatt szomorú volt, akkor kicsit együtt szomorkodtunk, aztán megvigasztaltuk, ha pedig dühös volt, akkor együtt duzzogtunk. Tudtuk, éreztük ezt a „sisterhood” dolgot, amit valahogy a felnőtté válás, a toxikus közegek, a társadalmi reflexiók kiöltek belőlünk.

De úgy gondolom, ahhoz a Női Klubhoz bármikor vissza lehet találni. Az a lényeg, hogy jöhessen a kövér, a sovány, a csámpás, vagy a magas homlokú és olyan emberek vegyék őket körül, akiket ezek a dolgok tökéletesen hidegen hagynak. Ahol lehet együtt nevetni, vagy sírni és ahol egy nő önbizalmát a többi nem letapossa, hanem felemeli. De ez rajtunk múlik.

NEManya

Az idős asszony levette a teának forralt vizet a tűzhelyről, virágos bögrékbe töltötte, huncut mosollyal rám nézett és megkérdezte:
- Kérsz bele bort?
Gyerek voltam, alig múltam tíz éves, izgalmas cinkosságot éreztem a dologban, habár tudtam, az öregek gyakran isszák fehérborral a fekete teát, nagyapámtól pedig kaptam időnként egy-egy kortyot a nedűből a hatszögletű, kicsiny üveg pohárba, amikor ment a spájzba a napi egy decis fejadagjáért.

Úgyhogy hevesen bólogattam, úgy éreztem, ez ilyen felnőtt dolog, de az ezüst hajú néni ügyelt, hogy alig fél ujjnyi jusson a bögrémbe. Mikor már előttünk gőzölgött a forró ital, folytatta a történetét, amit még akkor kezdett el, amikor a bundáskenyeret majszoltuk. Szóval, mondta, az ötvenes évek végén a Duna partjához közel laktak, ha minden igaz, Mohácson, de már nem emlékszem tisztán, annyi helyről beszélt nekem az évek alatt. Kilencen voltak testvérek (kettő még csecsemő korában meghalt), de mindahányan az ország más-más területén születtek; szinte évente költöztek, mint a vándorcigányok. Szóval az ötvenes évek vége járt, ő akkor lehetett tizenegy-két éves, még nem érte el a serdülő kor, de már serényen végezte otthon a házimunkát és vigyázott a testvéreire, lévén ő a legidősebb.

Tél közepén történt, hideg napok voltak, a tájat belehelte a zimankó, befagyott a Duna vize is. A helybéli gyerekeknek ekkor érkezett el az egyik legvidámabb időszak: mehettek korcsolyázni. Korcsolyára ugyan nem telt, csak úgy a bakancs, csizma csupasz talpán siklottak a jégen. Minden nap lementek csúszkálni a folyóra, amikor csak tehették. Az akkor még gyereklány is a többiekkel tartott, s bár elmondták nekik a felnőttek, a nádas közelébe ne menjenek, valahogy mégis a buzogány közé keveredett. A jégtükör mélyről jövő, nyikorgó panaszokat sóhajtott a lányka súlya alatt. Elindult vissza, a többiek felé, de a talpa alatti jég következő, öblös jajszava az utolsó figyelmeztetés volt egy kegyetlenül gyors csapás előtt. A pillanat töredéke alatt éles reccsenés szúrt a fülébe és tűnt el a talpát támasztó szilárd talaj. Észbe se kapott, azt mondja, már a víz alatt is volt. Nem tud úszni, sosem tudott, de ha tudott volna sem ér vele túl sokat, hiszen egy másodperccel később már csak a sikamlós táblát érezte a feje fölött. Elkeveredett a léktől.

Páni félelemmel csapkodott minden végtagjával, de hol a fagyos vizet, hol a sás egy-egy szálát találta csak a szürke, színtelen és zavaros közegben. A riadt kiáltás lökte levegő méretes buborékokban hagyta el tüdejét, fájdalmas űrt hagyva maga után. Végtelennek érződött az idő. Azt már alig fogta fel, mikor apró, de erős kezek nyúltak utána és ragadták meg a kabátját. Együttes erővel húzták ki a gyerekek, a riadalom kipihenése után pedig a testvérei kísérték haza.
- Mikor hazaértem, még jól el is vertek - teszi hozzá, mintegy mellékesen.
Tátott szájjal ülök a lassan kihűlő teám fölött, ami már szurokfekete a benne hagyott filtertől, a meleg konyha ablakán át tűnődve nézem a kint kavargó hóesést.

- Hát, mama - mondom aztán - jó nagy szerencséd volt.
- Egyikőtök se lenne - neveti el magát, öreg hangszálak adta rekedtes kacaja pedig természetes, mintha csak a szüretről mesélt volna az imént.

NEManya

Gyermekkorom egyik legnagyobb élményeként hagyott lenyomatot bennem az édesanyám barátnőjénél eltöltött vendégeskedés. Szüleim félve hagytak ott a kedves házaspárnál arra a néhány napra, addig nem nagyon töltöttem időt nélkülük sehol sem, elvégre még a negyedik életévem se kerekedett ki.

Nyaralásom második napján kiautóztunk a városból a család egy tanyán élő feléhez.
Falusi csimota lévén nem volt idegen számomra a vidék zamata, de a tanyasi világ így is újdonságként hatott.
Smaragd színében játszott a környék, frissen hajtott fű párás illata úszott a levegőben. Tátott szájjal néztem körül a kocsiból kiszállva. Kellemesen zengett az ezer tagú tücsökkar kánonja, a boldogan futkosó, csatakos kutyák bohókás játéka megmosolyogtatott, a hatalmas, horgászbothoz hasonlító gémeskút az udvar elejében káprázatos látványt nyújtott. A nyári nap sugarai barátságosan cirógatták a hosszú, keskeny ház tetejét. Juhok végtelen nyáját hajtotta át előttünk a gazda, vizelet áztatta sarat hagytak maguk után a csupasz földön, aminek jellegzetes szaga az orromba kúszott. A birtok minden lakója lenyűgöző volt a maga valójában, hatalmasabbak, mint aminek a képeskönyvek lapján valaha tűntek. A racka tekintélyes szarvai végtelen lándzsák voltak gyermeki szememben, a megingathatatlan türelmű, tarka tehenek izgága borjai is óriásnak hatottak számomra.

Látogatást tehettem az erdészetben is, talán sosem láttam azelőtt annyira karcsú, égig érő fákat. Mint daliás sorkatonák, álltak egymás mellett büszkén az akkor még számomra ismeretlen fajták. Füttyögő-csicsergő madárdal kísérte sétánkat, az avar halkan porlott talpunk alatt.

Néhány óra múltán búcsút mondtunk az erdőnek, ideje volt a vacsorának a parasztház tornácán. Fogadásunkra már rotyogott is a gulyás a bográcsban, friss kenyér pihent a szúrágta asztalon. Hogy miként tudtam annyira szerencsétlenül csukni a járgány ajtaját, én sem tudom, de jobb kezem hüvelykujja annak rendje és módja szerint a túloldalon maradt. Éktelen sírásomra legalább öten ugrottak oda, egy felnőtt az ajtót nyitotta, másik engem kapott fel, harmadik már kiabálta is, hogy szaladjunk a kúthoz. Néhány pillanattal később gyámoltalanul álltam a gyűrű mellett. Ujjamat a jeges vízbe lógattam, szalmaszőke, apró copfom szomorúan hajladozott a kunsági szélben, úgy éreztem, még a szilaj kútágas is atyáskodva hajol fölém.

Csak nem akart múlni a szakadatlanul görgő könnycseppek karavánja, szipogva szűköltem szüleim után, akik immár másfél napja az ország másik felében voltak, abban a hitben, hogy e pillanatban porontyuk minden bizonnyal szikrázó örömbe burkolózva birkákat terel. A jajgató-búsuló, csöpp lányka látványa bizony a háziakat sem tette boldoggá, majd mikor már a tanya teljes népe kétségbe esett volna, a gazdasszony magabiztos arccal állt elő a megoldással:
- Ha bátor leszel és nem sírsz, választhatsz egy kiscsirkét, amit neked adok.
Mai napig emlékszem arra a langymeleg boldogságra, ami csordultig telítette izgatottan verdeső szívemet. Kékülő körmömről is megfeledkeztem, jobban mondva a pulzáló fájdalom már messze nem is tűnt elviselhetetlennek. Örömittasan szaladtam a birtok asszonya mellett, néhány perccel később nevetgélve ültem az ólban a naposcsibék között. Ki is választottam egy parányi jószágot, aki így hivatalosan is gondozásomba került.

Két személyt leszámítva mindenki azt hitte, hogy ez jelképes ajándék: az egyik én voltam, a másik a gazdasszony, tehát ketten nem lepődtünk meg, amikor búcsúzás után, a lemenő nap narancsos fényében, még sietve az ölembe csúsztatott egy halkan csipogó, lyuggatott cipősdobozt.

A vakációm letelte után ez a cipősdoboz további százhuszonöt kilométert utazott velem pelyhes kis tartalmával együtt, szüleim pedig két információval lettek gazdagabbak a boldog arcom adta első benyomás után: az egyik az volt, hogy Kecelen hagytam a hüvelykujjam körmét. Ennek nem annyira örültek. A másik pedig, hogy hoztam helyette egy csibét. Ezen sem örömükben nevettek, ugyanis én bizony hallani sem akartam róla, hogy ő is a tyúkudvarban lakjon a többiekkel.

Így hát a jövevény hónapokon át élt velünk az előszobában, nehézkes meggyőzésem után pedig a belőle vált szelíd kendermagos hosszú évekig, háborítatlanul kapirgált a kertben, amíg le nem hullott számára az utolsó falevél. Egy körmömbe került az ő szép, hosszú élete. Kettőt is adtam volna érte.

NEManya

A következő beszélgetőpartneremmel egy olyan témát hoztunk, ami nemtől és kortól függetlenül bárkit érinthet, sőt, úgy gondolom egy Magyarországon igen gyakori problémát vettünk górcső alá. A hosszú és őszinte interjút adó hölgy anonimitását kérte arra hivatkozva, hogy a történet nemcsak róla szól, hanem családtagjairól is.

 Kicsit nehéz elkezdeni, mert nem is tudom igazán hol kezdjem. Talán a legfontosabb az egész szituáció szempontjából az a mondat, hogy „a vér NEM kötelez”. Édesapa szegmens. Ebben az egyetlen mondatban szerintem minden benne van, amire a következőkben számítani lehet. Azért is vetemedtem arra, hogy ezt megosszam Veled és mindenki mással, mert biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen aki ebben a cipőben jár. És bármennyire is legyek mizantróp zárvatermő, szeretném, hogy ezekből okulva a hasonló helyzetben lévő embereknek is felnyíljon a szeme és ne érezzék magukat egy semmi értéket nem viselő, haszontalan szardarabnak, aminek én éreztem magam éveken keresztül. Mindezen érzések annak a csodálatos intézménynek kupolája alatt, amit családnak hívnak. Hívunk.

Mikor kezdett el szerinted kisarjadni a probléma? Gyerekkorra tehető?

 Kiskoromtól kezdve zárkózott voltam, aki nehezen barátkozott és jól elvolt egyedül. Mindig kisebbik, mosolygós, a tökéletes kislány húgom árnyékában léteztem, aki láttán olvadoztak az anyai szívek. Barna fürtös haj, hatalmas, meleg barna szempár és mindig mosolyog. Én ellenben hideg, leginkább szürke szemszínnel és (számomra) indokolt esetekben mosolygós fajta voltam. Félreértés ne essék, felnőtt fejjel már nem neheztelek rá, de gyerekként azért megviselt az a megkülönböztetett bánásmód, amit elég hamar észrevettem. Rengeteg kellemetlen és zavarba ejtő emlékem van ezzel kapcsolatban – leginkább az érzések, a mellőzöttség érzése maradt meg a mai napig. Amit felnőtt fejjel már teljesen másképp dolgozok fel és értékelek, de tartom magam ahhoz, hogy a személyiségünk és későbbi frusztrációink kialakulásában nagy mértékben hozzátesznek ezek a dolgok IS.
A szüleink kb. általános első-pár osztályos koromban elváltak. Nem sokkal azután, hogy vidékről Budapestre költöztünk. Akkor kezdődtek az első pofonok. Megmondom őszintén, sok mindenre nem nagyon emlékszem ebből a korszakból, hogy a szüleim miképp élték meg. Nyilván a gyermeki elme rendesen idealizálja a dolgokat és ilyenkor mindenki arra vágyik, hogy legyen olyan, mint régen.
Akkor kezdődtek el azon emléksorozatok, amiben egyik szülőmtől rendesen éreztem, hogy él a megkülönböztetés a két testvér között. Kishúgom négy évvel fiatalabb, sokkal kedvesebb és befolyásolhatóbb volt még ovisként. És hozzáteszem, Apás lány volt. Mondanom sem kell, nagyobb eséllyel megkapott mindent, amit szeretett volna. Ez nekem nagyon hamar feltűnt és borzasztóan bántott. Édesanyám mindvégig egyenlően bánt velünk; amikor valamelyikünknek szüli- vagy névnapja volt, a másikunk is kapott egy kindertojást vagy valami kis apróságot. Az ő rendszerében sosem volt olyan, hogy az egyikünk többet kapott volna, mint a másik. Gyerekként kezelte a gyerekeket.

Emlékszel konkrét esetre, ami akkoriban mélyen érintett?

 Nagyon bevésődött valamiért az az emlék, amikor egy vásáron voltunk a Népművészeti múzeumban Apámmal és hugival és amikor rámutatott egy fakalitkában lévő kék agyagmadárra, minden szó nélkül megkapta. Mert neki éppen névnapja volt. Neki járt. Jól emlékszem, hogy voltak patkolt tojások és már akkor nagy lóbuzi lévén, minden vágyam volt egy olyan kis mini patkó, amit a tojásokra raktak rá, de külön is árultak. Le lettem intve azzal, hogy nekem nincs alkalom, nem jár. Nem is kaptam meg – emlékszem mit könyörögtem érte. A nap további része ugyan jól telt, de kissé keserű szájízzel. (Valószínűleg ez sokkal mélyebb élmény volt, mint ahogy most gondolok rá, mert a mai napig emlékszem a vágyakozásra, még az árus pultjára is és aztán az elutasítást követő érzésre.)
Pedig sosem voltunk elkényeztetve. Hogy is lettünk volna, amikor Anya egyedül nevelt minket, albérletben, Budapesten. Anyai Nagymamámmal nagyon jóban voltunk, a városban is élt, nyilván többet láttuk őt, mint kanizsai, apai nagyszüleinket. Mai napig a hozzám közelálló legfontosabb és legkedvesebb emberek közé tartozik akitől rengeteget tanultam. Mindig, mindenkoron számíthattam rá és számíthatok a mai napig – számára nem mérvadó az, hogy „önálló felnőtt ember” vagyok. Törődik velem.
Az apai nagyszülőkkel már nem ez volt a helyzet. Nyilván őket ritkábban láttuk a távolságok miatt, de nyaranta több hetet is ott töltöttünk viszonylagos jó emlékekkel gazdagodva. Azért használom ezt a szót, mert visszatekintve nagyon sok dologra leltem magyarázatot. Leginkább önnön feloldozásomra.

Úgy gondolod, a nagyszülők is mérlegre tettek titeket?

 Azon túl, hogy Apámtól folyamatosan hallgattuk az el-elejtett megjegyzéseket Anyára és Nagyira (aki a pesti kurva volt; így, szó szerint csak azért, mert „csúnya karrierista, tanult könyvelő” volt), unokák és unokák is meg lettek különböztetve. (Persze ezeknek legtöbbje is csak utólag esett le, mivel a naiv elme néha nem úgy látja a dolgokat, amik azok valójában.) Nemhogy testvér és testvér. Azóta hugival többször szó esett erről – ő is látta azt az oldalt, amiben én voltam kedvesebb nekik, miközben én láttam azt, amiben ő élvezett előnyt. De tény, hogy ő mindig a „kevésbé szeretett” pozícióban volt. Egyetlen egyszerű és triviális okból kifolyólag: ő majdhogynem teljes genetikájában Anya családjára ütött. Rengeteg megaláztatáson ment keresztül, amit a felnőttek tán viccesnek találnak, de gyerekként kurvára nem az.
De hát ugye ez is köszönhető a remek kis hagyományoknak, amit elmaradott, kifacsart gondolkodással még mindig őriznek néhol. Mert attól hogy gyerek valaki, még nem hülye. Csak másként látja a világot és igenis, bizonyos dolgokkal durván lehet rombolni a lelki világát. Nem azt mondom, hogy hímestojásként kell bánni velük, de igenis mindennek megvan a helye és a módja. És a nagy és okos felnőtteknek az a dolga, hogy felismerjék ezeket a helyzeteket és akként cselekedjenek. Következetesen. Empatikusan és intelligensen.
Ha nálunk is így lett volna, akkor nyilván nem születik meg ez az interjú.
Az egyenlet a következő: anyai részről kaptuk az őszinte gondoskodást, lelkizéseket, elbeszélgetéseket, megérdemelt és következetes büntetéseket stb… elfogulatlanul mondom; azt a bánásmódot amiben minden gyereknek részesülnie kéne.
Míg apai részről egy egész más rendszer működött. És erről szeretnék mesélni, hátha más is ráismer benne saját magára. Hátha el tudom magyarázni, miért NEM kell magát szarul éreznie és miért NEM hibás. Azért, mert mer létezni és van személyisége. Élete. És talán elfogadja az egészet, felismeri, hogy az, ami van, nem az ő hibája – bármennyire is próbálják ezt belésulykolni.

Na szóval…
Apai részről a szeretet fogalma elég érdekes kört írt le az évek folyamán. Rá kellett jönnöm, hogy a szó „normális” értelmében ez itt nem létezett. Náluk a szeretetet KI KELLETT ÉRDEMELNI. Igen, így. Pucéran.
Ahogy idősödtünk, úgy kellett ráeszmélni, hogy a gyermeki elme jótékony tud lenni és sok mindentől megvéd. A többit, amikor már elég idős vagy hozzá, hogy leessen a tantusz úgyis feldolgozod később. Valahogy.
Nálam előszőr jött a düh.
Aztán az elfogadás.
Végül a beletörődés.
RENGETEG idő kellett hozzá és még több arcul csapás, hogy rájöjjek Apám működésére és végleg fel tudjam adni, ki tudjam zárni az életemből és a mindennapjaimból. Több-kevesebb sikerrel.
Iszonyatosan cuki és kedves tud lenni, még emlékszem azokra a „régi szép időkre”, amikor nem volt… olyan. Ilyen. Talán ezért is fáj ennyire és ezért is tart ilyen sokáig az elszakadás. Ugyanis még mai napig álmodom vele vagy fájdalom járja át ványadt kis lelkem, amikor eszembe jut. Mert… hát hiányzik. Na. A logikus és racionális részem hangosan kiröhög ezért.Én se vagyok százas.
A pszichológiai defektek a kartonomon szép változatossággal tűnnek fel. Nem is mosom kezeimet. De! Két biztos pont van, amiről igenis tudom (nyilván nem csak saját, józan paraszti eszemnek köszönhetően), hogy hosszú évek alatt szépen adagolt kis „szeretetcsomagjai”-nak köszönhetően kialakult pár… rossz szokásom. Nevezzük nevén a dolgokat: ön-/testkép zavar és a jó öreg kényszeresség. Ismerős? :D

Én nagyon szilárdan állok ki a véleményem mellett, miszerint a gyermek alapvető lelki instabilitásának okozója a szülő. Ugyanis valóban hatnak ránk a barátaink, hat ránk az iskola, manapság a közösségi média, de az alapcsomagot bizony otthonról hozzuk. Ha pedig az mérgező, az élet egyéb akadályaival sem tudunk kellő erővel megbirkózni. Te milyen csomaggal vágtál neki a kamaszkornak és hogyan kezelted a korszakkal járó gondokat? Vagy kérdezhetem úgy, hogy „ti”, elvégre testvéred sem kevésbé hangsúlyos szereplő itt.

 Egész rohadt kiskoromban azt kellett hallgatnom Apámtól, hogy ha kicsit pufibb lettem, hogy kövér/husi vagyok ( a húgom egyfolytában ezt hallotta és még azért is basztatva volt, hogy felfeslett a combjai között a nadrág ) – megjegyzem soha egyikőnk sem volt kórosan elhízva. Olyan kis ducik voltunk, de a klasszik gömbformától igencsak messze. Fel lett hívva a figyelmünk arra is, amikor ültünk és megjelentek a tipikus ülő pozíciós hurkák a hasunkon. Nyilván ebben az sem segített sokat, hogy minden adandó alkalommal apai Mami is megjegyezte, hogy (legyen ez most a neve) Andi uncsitesónk milyen szép vékony. (Ő volt az abszolút kedvezményezett.) Ilyenkor tesómmal kínos hallgatásba merültünk és egyikünk szarabbul érezte magát, mint másikunk.
Általános alsóban gyógyszert kellett szednem egy betegség miatt egészen 13 éves koromig. Na, annak volt egy „remek” mellékhatása: hízás. Oszloptestem lett. No most, annak a lánynak, aki nemsokára kezdi a gimit, képzelhetitek… Ráadásul szüleim újra összejöttek és visszaköltöztünk vidékre, ahonnan indultunk. 7-8. osztályt már ott fejeztem be. Ha lehet, még zárkózottabbá váltam, hiszen „pesti” mivoltom miatt általános ellenszenv övezett és a szünetekben, tesi órákon a felső osztályosok rendszeresen beszóltak, gúnyoltak. Olyan mély megvetéssel még életemben nem hallottam azt a szót, hogy „pest” – és azóta sem. De cifrább neveket is kaptam. Pedig aztán tényleg szerettem volna olyan láthatatlan maradni, amennyire csak lehetséges volt – de hát az amcsi filmekben sem sikerül a lúzereknek, így nyilván nekem is összejött. Nem. Pár ember barátkozott velem és ennyi. Egyetlen a saját osztályomból. Életem egyik legnyomasztóbb időszaka volt, gyűlöltem. Gyűlöltem a beszólásokat „származásomra” és a testemre is. Gyűlöltem azt, hogy mindennek ellenére mégis próbáltam VALAMIKÉPP beilleszkedni, több-kevesebb sikerrel. Ezen sikerek is inkább felszínesek voltak; amikor segíteni kellett egy fogalmazásban vagy megrajzolni a rajzóra feladatát. Természetesen eleget tettem ezeknek a kéréseknek is, mert azt hittem, hogy ezzel részese lehetek annak a közösségnek.
Mindeközben otthonról Apa és a közösség nyomására én is divatosan akartam öltözni. Nem tudom miért, de Apának az volt a fixa ideája, hogy „divatosan”, nőcisen öltözködjünk. Amíg el nem kerültem gimibe, ennek a hívságának meg is feleltem. Rohadt kényelmetlenül, mert mindenhol csak azt éreztem, hogy a hurkáim feszülnek a ruhán keresztül.

Ott viszont nem ismert szinte senki, új közösség alakult, lettek igazi barátaim.
Viszont beköszönt a testképzavar és hello-bello, a fene sok baszogatás és folytonos öltözködési „tanácsadások” meghozták gyümölcsüket; elengedtem a külcsínyt, úgy öltözködtem ahogy nekem tetszett (és a szakadt, kockás inges rocker vagy halálmadár gót nem tartozott bele a nőcis fogalmába). Viszont a súlyproblémára hamar megoldást találtam; az ebédpénzt csak bizonyos napokra fizettem be. Egy év után heti 2 vagy 3 napot fizettem be vagy amikor ahhoz se volt kedvem, elajándékoztam a kajajegyem másnak.
Egy szorulásos időszakban Anya bemutatott a csalánteának. Ihattam egyet, hogy khm… segítsen. Aztán megvilágosodtam: ettől fogyni is lehet. Onnantól minden nap, minden kajálás után megittam egy pohár csalánteát (amit egy idő után a saját diákmelós keresetemből vettem meg, hogy ne legyen feltűnő) és nyilván minden ki is jött, amit aznap bevittem. Később ezt felváltotta a kapszula, mert annak nem volt kellemetlen íze. Hiába jártam edzésekre szabadidőmben. Azt hiszem, 10kg-t adtam le pár 2-3 hónap alatt, így lettem 53-54 körül (169cm). Akkor meg már az volt Apám problémája, hogy sovány vagyok. *eyeroll* Én eközben gyűlöltem a testem és még fogyni akartam. Egy vakbégyulladás meg is hozta a kívánt eredményt.
Mindeközben olyan apróságok miatt éreztem MÉG szarul magam és az önbecsülés számomra nem létező fogalommá vált, mint a hobbijaim. Imádtam már akkor is rajzolni, zenét hallgatni, OLVASNI, írni verseket vagy novellákat. Édesapám mindezek felé úgy nyilvánult meg, mintha nem lenne normális. „Ne olvassak olyan sokat, mert attól megy tönkre a szemem.” Olvasással kapcsolatban csípős megjegyzések Anyukám iskolázottságára, hogy majd én is olyan nagyképű leszek, mint ő az érettségijével.
A rajzaim morbidak és nem egészséges az sem, milyen vereseket írok. Amilyen zenéket hallgatok. És az sem, hogy valami csajos sport helyett a középkori hagyományőrzést és a párbajtőrt választottam. Pszichológushoz kéne mennem. (Így visszagondolva, az a doki tényleg nem ártott volna, de nem a rajzaim vagy verseim miatt. ) Nagyon hamar eljutottam odáig, hogy már nem vittem oda egyikőjükhöz sem egyik szellemi termékemet sem.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni Apám „vicces” megjegyzéseit személyemet illetően. És itt újra visszatérnék ahhoz a gondolathoz, hogy tudni kell hol a határ. Ő vagy nem tudta vagy egyszerűen nem is érdekelte.
Szerintem inkább utóbbi. Mert nem az a tökéletes, csajos kis divatmaca voltam, akinek ő szeretett volna látni. A húgom meg pláne; ő a kemény 60kg-jával és 160 cm-ével volt a „dagadt geci”.
Tinédzser éveim alatt én lettem a család fekete báránya. Olyannyira elhatalmasodott bennem ez az érzés, a kirekesztettség érzése, hogy már Anya megnyilvánulásaiba is beleláttam a rosszindulatot. Pedig ma ugyanúgy élcelődik velem csak más az, amikor az ember tisztán lát és más, amikor eljut arra a szintre, hogy mindent is támadásnak vesz.

Folyton kinevetett Apa is, hogy főzni se tudok, bezzeg húgom… Az én osztályzataim épphogy átlagosak, bezzeg húgom… Nekem milyen barátaim vannak már, bezzeg húgomnak… Az X barátnőm milyen csinosan öltözködik, én miért hordok szakadt gatyát, miért nem vagyok olyan... Miért a rajzolással foglalkozok, amikor abból úgysem lesz semmi, nem lehet belőle megélni… Miért pazarlom az időmet „haszontalan” dolgokra… Miért nem akarok egyetemre menni „csak” ötvös képzésre… miért nem vagyok normális.
Az egyetlen részéről „normális”-nak minősített dolog amit csináltam, az a kocsmázás volt.
Summa summarum: a végén kirekesztettem saját magam.
Közben megszületett a legkisebb húgom 17 év korkülönbséggel. Onnantól középső hugi is leszállópályára került. Őt ez jobban megviselte, mint engem, mert ő nem épp az apai mellőzöttségben nőtt fel.
Rengeteget harcoltam a szüleimmel. Volt, hogy Anya érdeklődését is durván elsöpörtem, mert nem bíztam benne, hogy TÉNYLEG érdeklem.
Rettenetesen frusztrált voltam, napi szinten küzdöttem mindenféle kis faszsággal. Egyszerre akartam a magam útját járni és megfelelni nekik. Megfelelni Apámnak. Leginkább neki. Annyira szerettem volna elfogadottá válni. Annyira akartam és közben szinte szétszakadtam, mert az, amit ő elvárt tőlem és az „én utam” nagyon kevés közös nevezővel bírnak.
Nyilván sok faszságot csináltam én is, mint minden korombeli. Nyilván az enyémek és később nagyobbik húgomé elfogadhatatlanok voltak Apám és apai nagyszüleim szemében, holott JÓÓÓÓL emlékszem a nosztalgikus sztorizgatásokra, drága felmenőim hogyan viselkedtek az én koromban. Nekünk viszont nem szabadott. Tiszteletlen kis köcsögök voltunk. Hányingerem van ettől a szótól: „tisztelet”.
Egyetlen korszak volt, amikor közelebb kerültünk egymáshoz – amikor a Szent Nagynénémnél dolgoztam a lovaknál. Ugyanis a piedesztálra állított lósuttogó, az N. család egyetlen lánya, tökéletes büszkesége szárnyai alá vett és nem azt mondom, eltöltöttünk pár jó és kellemes hónapot, nyarat. De aztán feltűnt, hogy az is leginkább egy jellemformáló kísérlet volt. Elkezdődött a „miért van ennyi fülbevalód”, „a piercing csúnya”, miért fested a hajad (akkor épp feketére), egyszer habtestű vagyok és nincs izomzatom aztán meg sovány hulladék vagyok, és végezetül a kampány az egyetemért…
Hát így nem lettem ötvös.
Elkerültem a család közös nyomására egyetemre. Amihez pont annyira volt kedvem, hogy kb. minden mindegy alapon, az első Anyukám által példának felhozott humán karra jelentkeztem. Érdekes módon Apámnak volt a legnagyobb hangja, ha az egyetemről volt szó mert hogyha „nem tanulsz akkor maximum utcaseprő lesz belőled” és egyéb finomságok repkedtek a levegőben érvekként, amikor én más irányt hoztam fel vagy éppenséggel hazavittem egy szar jegyet – mindezt úgy, hogy Anyám „sznob” volt az érettségijével.
Fasz voltam. Hagytam magam és azért, hogy végre legyek valaki a szüleim szemében, elmentem egyetemre.
Eközben otthon alakult a buli.
Örülök neki, hogy én annak már csak távoli szenvedője voltam. Erről inkább nem mesélek, mert az én tapasztalatom nem túl releváns – csak pár hétvégén amikor épp otthon voltam, láttam belőle dolgokat. Ami amúgy épp elég is volt.
Lényeg, hogy én elmentem, kikerültem a célkeresztből és az épp személyiségfejlődő, szintén önálló gondolkodással és értékrenddel rendelkező nagyobbik húgom kapta az ívet. Én alig jártam haza.

Milyen volt ezután az egyetem és kapcsolatotok családilag a következő években?

 Az elkövetkező pár év, egyetemi időszak annyira borzalmasan kesze-kusza volt és annyira nem akartam részt venni a család dolgaiban, hogy nem is nagyon tudok nyilatkozni róla. Amit tudnék, az pedig nem rám tartozik és nem az én tisztem elmondani.
Engem leginkább annyiban érintett, hogy hála az egyetemnek, felvehettem a diákhitelt. Ami miatt a későbbiekben persze folyton csesztetett Apám, hogy mi szükség volt rá… Mondjuk az, hogy benyomtak az egyemre, de magamat kellett ellátnom és erre az a kevéske ösztöndíj nem volt elég.
Végül úgy döntöttem, hogy otthagyom az egész hóbelevancot a picsába és inkább elkezdek dolgozni. Aztán kitalálom mi lesz belőlem. Grafikus, ötvös stb…
Egyéb tényezők miatt egyik sem. De legalább már jó úton haladok a céljaim felé.
Amíg újra szét nem mentek a szüleim, szinte alig tudok valamit az otthoni dolgokról. Legalábbis így visszagondolva. Vagy most, ha megpróbálok visszaemlékezni. Egyszerűen… nem emlékszem erre az időszakra. Éltem a kis életem Pesten, próbáltam újra beilleszkedni egy olyan helyre ahol keresnivalóm se volt, se kedvem ott lenni.

Az a négy év majdnem teljesen kiesett. Nyilván az se segített rá, hogy kicsit rácsúsztam az alkoholizálásra. Bulik, tudod, aztán napi rutin az érzelmek elfojtására.
Végül megint visszacsöppentem a család dolgaiba. Többet is jártam haza, leginkább érzelmi támogatást próbáltam nyújtani főképp Anyukámnak. Akinek az volt a legnagyobb bűne, hogy nem a tipikus housewife alapanyag volt, okos és művelt, mindemellett szörnyű bűne, hogy „kövér” és haladó szellemű. „Büdös libsi”. Az a nőtípus, akiket ma emancipunciknak hívnak. Eljárt felnőtt suliba, továbbképzésekre és most optikában dolgozik. Van egy rendes szakmája ahova több tudás kell. Borzasztó… „Karrierista kurva.” Így hívják a soviniszta barmok az ő típusát. „Olyan, mint öreganyád.” Hangzott el ez az évek alatt nem egyszer. De nagyon sokszor. Ahogy idősebbik húgom nem egyszer megkapta fröcsögő indulattal átitatva „olyan vagy, mint anyád”. Csakhogy a szitokból egy idő után dicséret lett. Legalábbis az ő értelmezésében. Büszke volt, amikor a fejéhez vágta.
Szóval megéltük az újabb szakítás kálváriáját. Tényleg az volt.

A szakítás folyamatába beleláttatok? Szerintem az egyik legkárosabb dolog, amit válófélben lévő szülő tehet, hogy belerántja a saját gyerekét. Teljesen mindegy, mennyi idős, lehet egészen kicsi, tinédzser, vagy akár felnőtt, egy gyermeknek nem szabad belülről néznie egy ilyen harcot. Nálatok hogy zajlott?

 Életemben olyan izzó gyűlölettel nem találkoztam még amit Apám részéről tapasztaltam az anyai ág irányába. Ezt már nem csak Anya, de mi hárman is megszenvedtük.
Minden egyes telefonhívásnál, amikor megláttam Apám nevét a kijelzőn, görcsbe rándult a gyomrom. Mert féltem, rettegtem attól, hogy mire számítsak. Az esetek többsége sajnos nem volt túl kellemes élmény. Ment az önsajnáltatás ezerrel, még próbáltam az ő szemszögét is figyelni és empátiát mutatni vele szemben. Szerettem és szerettem volna a támasza lenni. Mindezt úgy, hogy nem szálltam bele a mocskolódásba, inkább azt erősítettem, hogy ennek így kellett lennie, mert nem voltak egymáshoz valók. És itt követtem el az első hibát, ugyanis itt kezdtem el lecsúszni a gödörbe, ahonnan Apám kiabált kígyót-békát.
Elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam ápolni az ő lelkét is úgy, hogy már az enyém is kezdett darabokra hullani. Nem fogtam a pártját senkinek, MINDENT elnéztem neki, mondván magamban, biztos csak a fájdalom beszél belőle. Amikor túlzásba esett a pocskondiázásban, azért rászóltam, hogy az Édesanyámról beszél, és ilyeneket nekem ne mondjon. Ez egy darabig működött.
Aztán nem.

A második fázis a gyűlölködés volt. Én sem vagyok vak; én is látom, mi az ami alaptalan és mi az, ami nem, ennek tükrében borzasztó volt végighallgatni olyan dolgokat amiket hallgattam. Hiába szóltam, hiába csaptam le a telefont, már nem használt semmi. Épphogy a ribanc és egyéb kedves jelzőket nem hallottam Anyámról. És Nagyiról. Belevitt olyan információkba, amikre nem voltam kíváncsi és nem is éreztem úgy, hogy ez akár kis mértékben is rám tartozna. Amikor kijelentettem ezt, megkaptam, hogy „elég nagy vagy már ahhoz, hogy erről tudj és jogod van tudni”. Nem. Nincs jogom. Az az ő kettejük dolga. És úgy néz ki, Anya is az én véleményemen volt, mert ő sose mondott semmit. Max ha kérdeztem.
Amikor ezt elutasítottam és jeleztem, hogy nekem ez nem esik jól és én nem arra vagyok kíváncsi, hogy min marakodnak még szétválás után is, megkaptam, hogy mert én leszarok mindent. És nem dughatom homokba a fejem. Néha azért azt is megkérdezte, velem mi a helyzet.
A harmadik fázis volt a gyerekek utálata. Nem tudom másként megfogalmazni. Mintha meggyűlölt volna minket. (közben Apám részéről elindult egy per… ennek már 5-6 éve sincs vége… fasz se tudja mióta. Túl sok.) Elkezdtem hárítani, finoman más irányba terelni a beszélgetéseket és igen kínosan kerültem azokat a beszédtémákat, aminek akár a legkisebb köze is lehetett volna Anyámhoz. Hát ez már ott megbukott, hogy egy egyszerű „mi újság veled?”-et nem tudtam megúszni. Belefejeltem már az elején. És ömlött a szar. Holott már így is nyakig álltam benne. Kaptam még.
És tudod, borzasztó érzés az, amikor két szülő közt rekedsz. Vagy két akármilyen ember közt, akit szeretsz. Amikor te, huszonéves fejjel próbálsz értelmet verni a negyvenes apád fejébe, amikor te próbálsz rávilágítani, hogy engedje el az egészet a picsába, mert neki is ELVILEG boldog párkapcsolata van, új életet kezdhet boldogan… Mintha rezisztens lenne a boldogságra. Olyan iszonytató tömény gyűlölettel élt Édesanyám irányába, hogy én még ilyet nem pipáltam. És nem ez a baj. Hanem hogy ezt rárakta a vállaimra. Nekem kellett megküzdenem az ő képzelt démonjaival, rám zúdította az összes keserűségét és pedig már volt, hogy sírva könyörögtem, hogy hagyja abba mert én erre nem vagyok kíváncsi – és csak azért emeltem fel a telefont, hogy lefolytassunk egy NORMÁLIS apa-lánya beszélgetést. (Pedig csak mondom… semmi ocsmány nem történt kettejük között. Azon kívül, hogy Apa nem egyszer félittasan halálosan is megfenyegette Anyát vagy épp tört-zúzott otthon. Vicces, mi? „Semmi igazán ocsmány.” Nem voltak egymáshoz valók. Apa többet keresett és ezt napi szinten az orra alá dörgölte neki is – és nekünk is. Mintha ez számítana.)
Valamikor üvöltöttem vele. Akkor tiszteletlen voltam. Amikor közöltem, hogy azt ki kell érdemelni, akkor még tiszteletlenebb.

Ahhoz elég felnőtt voltam, hogy elolvassam a peres papírjaikat (sosem éltem vele, de ő mindig megpróbálta a nyakamba akasztani ezeket és a magánlevelezéseiket IS). De amikor más véleményen voltam, akkor ő nyilván jobban tudott mindent, mert én még fiatal vagyok, Ő TÖBBET ÉLT. Tapasztaltabb.
Az ötödik fázis az, hogy Anya oldalán állok. Bár annyi ezresem lenne, ahányszor elmondtam, hogy nem állok egyik oldalon sem, mert én mindkettőjüket ugyanúgy szeretem. Ámde ilyen opció az ő szemében nem létezhet. Vagy vele vagy ellene. Minden esetre bármit mondhattam, úgy voltam kezelve, mint egy előre beprogramozott robot, akinek az Anyja és annak családja átmosta az agyát. Mintha ezt velem meg lehetett volna tenni.

Hogyan értékelted, vagy értékeled át a kapcsolatotokat? Van valamilyen kép a fejedben az ideális szülő-gyermek-kapcsolatról, amire szükséged lett volna?

 Nagyon sok mindent megtanultam a kapcsolatunkról. Rengeteg órát töltöttem miatta sírással. Folyton a bűntudat érzése itatta át azokat a gondolatokat, amik róla szóltak – az, hogy én mit rontottam el. Hogyan lehettem volna jobb gyereke. Hol siklott félre ez az egész, mi volt az a hiba, amit én elkövettem. Éveken keresztül tépte a lelkem ez az egész. Az a kapcsolatnak gúnyolt dolog, ami köztünk volt.
De tudod mit? Rájöttem, hogy nem. Nem hibáztam. Legalábbis a szó végzetes értelmében nem!
Minden ember hibázik. Nem minden esetben tökéletes az a reakció, amit produkálni tudunk. Ezekből általában tanulunk, ha vesszük a fáradtságot.
Nem voltam olyan gyerek, aki kilopja a pénzt a szülők tárcájából, a tiszteletet mindig megadtam a nálamnál idősebbeknek. Főleg a szüleim és nagyszüleim felé. A kiskori csínyek szerintem nem sorolhatók ide – olyan mindenkinek volt. Nem csaltam, az egyetlen lapításom az volt, hogy engedély nélkül szúrattam ki a füleimet és egyszer „elszöktem” otthonról, skippeltem a sulit, de délután a barátnőm anyukája amikor hazaért melóból és ott talált engem is, felhívta Anyát és elmondta neki, hogy ott vagyok nála és hazaküld.
Nem voltam sosem az a fajta, aki direkt gecizett a szüleivel. Aki direkt volt tiszteletlen.
Ámde ahogy fejlődött a személyiségem, önálló lettem és lett egy saját életszemléletem, minden megváltozott Apám és köztem. Onnantól kezdve szinte csak azt éreztette velem, hogy mennyire hülyén látom a dolgokat, hülyeség amit mondok, hülyeség amit gondolok, hülyeség amire vágyom, hülyén öltözöm, hülyén… élek. Hülyehülyehülyehülyehülye.
Ez lett a mantrám.

A végső fázisban, mielőtt végleg megszakadt a kapcsolatunk, amúgy sem voltam épp a helyzet magaslatán. Volt egy nagy összeomlásom és akkor is csak pár hétig bírta ki, hogy ne gyötörjön a pereskedéssel. Pedig ott és akkor nekem lett volna szükségem támogatásra; itt csupán annyit értek, hogy legyen az apám és néha beszélgessünk egy jót. Normálisan. Mindig ő volt a középpontban. Minden róla szólt mindig. Még ez is.
Belegondolva, arra kellett rájönnöm az évek alatt, hogy nem tartom kizártnak, hogy szeretett minket valamikor – a maga módján. De ez nem az a szeretet, amire az ember először asszociál.
Ő az a típusú ember, akinek soha semmi nem lesz elég jó. Se a saját élete, se másé. Az az ember, akinek nem szabadott volna gyereket nemzenie.
Számára a gyerek, a saját gyerekei csak addig voltak jók, amíg még formálni lehetett őket, befolyásolni. Saját arcképére alakítani. De onnantól kezdve, hogy ez nem működött, kezdtek rosszra fordulni a dolgok. Nem azt szerettük, amit ő szeretett volna, hogy szeressük. Nem úgy öltöztünk ahogy ő akarta. Nem úgy gondolkodtunk, ahogy ő akarta. Nem az ő tökéletes kicsi másai lettünk, hanem önállóan gondolkodó emberi lények. És mivel Anyának is köze van a mi létezésünkhöz, ezért minket is könnyű gyűlölni és eldobni.
Mert onnan kezdve, hogy valaki nem ért vele egyet, a másik el van könyvelve hülyének. Az ő véleménye hülyeség. Minden, amit ő nem ért meg vagy nem szeret, az hülyeség.
Nem azt szerette bennünk sosem, amik vagyunk, hanem azt, hogy belőle vagyunk. Ő „teremtett” minket. Volt egy családja, ami megfelelt a normál család ideájának.
Részéről most már, hideg és remények nélküli fejjel, csak azt látom, hogy minden külsőség volt. Sosem azt volt a fontos, hogyan vagyunk MI, hanem hogy mit lát a külső szemlélő. Ez a része működött; tökéletes család, tökéletes és családjáért dolgozó apa akit csúfosan átvágott az asszony és a gyerekek. Lehet sajnálni.
A színfalak és a csodás díszletek mögött azonban egy egészen más világ volt. Apa, aki dolgozik, anya, akinek a legkisebb gyerek ovis koráig nem kell dolgoznia, mert apa rábeszélte és ezért Anya felmondott. Anya, aki a sorozatos egrecíroztatások miatt inkább beteszi bölcsibe a gyereket és elmegy részmunkaidőben dolgozni, mert már nem bírja Apa alattomos beszólásait. Apa, aki folyton baszogatja anyát, hogy kövér. Nagylányok, akik anyával még a folyamatos átlagos hétközbeni takarítások után pénteken pánikszerűen hatodszorra is átsikálják a lakást, hogy Apa ne tudjon legalább emiatt baszogatni. De mégis tud. Mert van egy hajszál vagy faszomtudjami a pulton. Anya, aki egy heti kaját odapakol Apának a kamionos melóba, hogy legyen mit ennie és még pénteken nagybevásárlás van, hogy legyen MINDEN amit apa enni kíván. Hiú ábránd, hogy ebbe nem tud belekötni. Apa, aki minden egyes adandó alkalommal előadja mennyire hálásak lehetünk mi gyerekek, hogy dolgozik értünk – kihangsúlyozva az értünköt, hogy véletletnül se felejtsünk el hálálkodni azért, hogy világra jöhettünk és miután megszülettünk még abban a kiváltságban is részesülünk, hogy egyáltalán enni kapunk és van hol laknunk. Mert tudod, ez nem természetes, ha az ember gyerekvállalásra adja a fejét – ez a gyereknek kiváltság. Lovaglópálcával való fenyegetés a családnak tök normális. Csak az a baj, hogy nem csapott oda rendesen. Pedig abból tanult volna mindenki. Hogy neki HÁLÁSNAK KELL LENNÜNK.
Mint az „egyetlen, igaz hit.” És ő a minta. Ő a bálvány. Itt személyi kultusz uralkodik, kérem szépen.
Az én hibám csak annyi, hogy nem vagyok vakon hívő ember. Ezért kerültem a máglyára. Ezért emésztette lelkem annak a pokolnak a tüze, amit ő táplált és még 31 éves fejjel is ennek haloványan izzó parazsát taposom. Mert nem múlt el a fájdalom, hiába sikerült kinyitnom a szemem. Ez egy olyan dolog, amin szerintem sosem fogom igazán túltenni magam.

Engem nem zavart, amikor Apám azt mondta, hogyha elölről kezdené az életét, nem lennének gyerekei. A húgom nagyon kiborult. Benne ez mély sebet ejtett. Én csak nem tudom, hogy ez egy átgondolt mondat volt-e részéről és fel se fogta, kiknek mondja vagy direkt bántani akart vele. Én nevettem. És közöltem, hogy tán jobb is lett volna. Erre én lettem a hülye.
Mégis mindannak, amit megéltem vele és általa, nem tudom azt mondani, hogy gyűlölöm. Valamilyen szinten szeretem és hiányzik. Legalábbis annak az emléke, aki rééééééégen volt. De már nem ejt kétségbe jelenlétének hiánya. Már nem agyalok rajta (annyit) és az elengedés folyamata aránylag jól zajlik. Vannak az ember életében olyanok, amiket egyszerűen jobb elengedni önnön boldogságod és nyugalmad érdekében. „Szerencsémre” nekem az Apám ilyen. Túl empatikus vagyok ahhoz, hogy ez könnyedén menjen és az elszakadás sem azért történt, mert én döntöttem így. 30. születésnapomra egy szakítás volt az ajándékom tőle. De kajak, a legrosszabb szakító duma: „Jobb lenne, ha mi most egy jó darabig nem beszélnénk. Se sms, se telefon, se messenger, semmi.” épp hogy az „azért a későbbiekben még lehetünk barátok” nem hangzott el. Elhatároztam, hogy akkor sírtam miatta utoljára. Persze az egészet én indukáltam azzal, hogy a szokásos pereskedéssel kapcsolatos otromba monológja után megkérdeztem, hogy egyáltalán szeret-e engem vagy kíváncsi-e rám, mi van velem. Képes-e velem úgy beszélni valaha, mint apa a lányával?
Az utolsó, amit mondtam neki, az az volt, hogy sajnálom, hogy ilyen. Én szeretem, de ha neki ez kell, akkor boldog szülinapot neki is.
Minden esetre az, hogy ő a biológiai apám, nem jelent semmit. Nem több ennél. Erre a titulusra degradálta önmagát. És az, hogy ő milyen ember, az nem az én hibám.
Nem az én hibám, hogy megszülettem. Még csak nem is az én döntésem volt.
Nem kevés munkába került összekaparnom némi önbizalmat és végre megtaláltam a magam kis helyét a világban.

Lehet, hogy valakinek az anyja ilyen. De azért, mert valaki csúnyán szólva megcsinált téged, nem hiszem, hogy bármiféle jogot formálhat az életedre és a döntéseidre. Nem is szabadna olyan példáknak léteznie amilyen a miénk. Szerintem a család „feladata” az útmutatás és a támogatás, példamutatás értelmes keretek között. Úgyis azt viszed magaddal tovább, amivel azonosulni fogsz. De ahol irányítani akarnak, az már beteges és nem jó.
Nekem sajnos több, mint egy évtizedbe került letisztáznom magamban ezeket a dolgokat. Mindazonáltal olyanról is tudok, aki ezt csúnyábban megsínylette és a mai napig benne él. Nem természetes. Ha már annyira fejlett és haladó szellemiségű világban élünk, nem arra kéne apellálni, hogy „bezzeg atyáink idejében….” vagy „bezzeg mi annak is örültünk, hogy…”, hanem hagyni kibontakozni a fiatalságot, mert igen, mi abba a szerencsés helyzetbe születtünk bele, hogy már megtehetjük. Választhatunk. És hálás vagyok Édesanyámnak, hogy ő sosem akart irányítani. Terelgetett, nyilván. De sosem akarta átvenni az irányítást az életem felett. Sosem feledem el, amikor az egyetem erőltetése miatt bocsánatot kért utólag. Nem is csak azért, mert jól esett, hanem ékes bizonyítékát adta arról, hogy igenis, a tisztelet kölcsönös és nem korfüggő. Tisztellek, mert te is egy emberi lény vagy. És egy szülő is elismerheti, ha hibázik. És lám, nem lettem tőle drogos. Nem szállt el az agyam. Cserébe bőgtem. :D
Szóval csak annyi. Azért, mert valaki Apád/Anyád, nem jár neki instant a határtalan tisztelet. Tisztelem, mert van bennem egy alaptisztelet ami a szülőknek jár. De a többit igenis ki kell érdemelni. És aki engem nem tisztel, mint önálló emberi lény, azt én sem fogom tisztelni. Amilyen a fogadj isten, olyan az adjon isten. És pont leszarom, ha éppen családtag. Mert nem ő tett neked szívességet azzal, hogy a világra hozott! Az az ő döntése volt, hogy felelősséget vállalt. És ugye a Kisherceg és a rókája… na, ez pont olyan.

Jelenleg hogy érzed magad? Úgy gondolod, végső soron többet épített, mint rombolt ez rajtad? Tudtál belőle valamiféle előnyt kovácsolni?

 Nagyon vegyesek az érzéseim és szerintem ez már így is marad. Végigmegyek szinte mindenen az érzelmi skálán :D hangulattól és aktuális lelkiállapottól függ. De minden esetben ott van a racionális énem, aki rám szól ha esetleg a bűntudat kerítene hatalmába.
Nem gondolom, hogy bármit is épített volna ez az egész. 100%-osan rombolt. Az, hogy felismertem dolgokat, nem lágyít az egészen. Számomra ez megbocsáthatatlan és nem olyan, amit bárkinek is meg kéne élnie. Előnyt kovácsolni…? Hát... nem. Tán annyi, hogy a legkisebb húgomnak támaszt tudok nyújtani, ha szüksége van rá.

Úgy vélem, országunkban szinte a társadalmi berendezkedés része a romboló családi háttér. A magyarok nagyon nagy része nem is tudja, hogyan kezelje a saját érzéseit, nem tudnak eléggé komplexen problémát átlátni és közösen megoldani. Mit gondolsz, változhat ez a helyzet, javul esetleg, vagy továbbra is rengetegen vannak ilyen szülőkre kárhoztatva?

 Valahol bízom benne, hogy javulni fog, de csak nagyon kis mértékben. Talán egy haladóbb szellemiségű társadalomban vagy éppen a hozzám hasonlók, akik úgy döntenek, hogy családot alapítanak és a rossz példával szembeszállva teszik ezt, kevesebb az esély erre. Mindazonáltal azt vettem észre, hogy iszonyatosan sokan ragadtak meg régi normáknál és khm, „értékeknél” amik bizonyos embertípusok (direkt fogalmazok így, mert elég sok mindent szándékozok ebbe beleérteni), nemek, nevelés, oktatás stb. erős megkülönböztetését és bánásmódját erősíti. Szerintem még mindig mocskosul kirekesztő társadalom vagyunk.

Tinédzser korban könnyen rásütik az emberre, hogy nehezen kezelhető, "kamaszodik". A magam részéről mindig is ellenszenvet éreztem, amikor ezzel a kifejezéssel magyarázták meg, hogy a gyerekkel miért nehezebb, egyúttal ledegradálták. Én úgy gondolom a "kamaszodás" nem egy negatív dolog, az ember ebben a korban nem lázad, hanem nyílik a szeme, érik, a világ szélesedik számára és annak egyre nagyobb részére reflektál. Az nem a tinédzser hibája, hogy a szülő ezt képtelen a helyén kezelni, szerintem erre Te is jó példa vagy. Mit mondanál azoknak a tiniknek, akik hasonló gondokkal találják szembe magukat és most a Te szavaidat olvassák? Lenne számukra tanácsod?

 Szerintem fontos az, hogy tisztában legyünk saját értékeinkkel és jogainkkal, de nem szabad ezt sem eltúlozni. A jó szülők első sorban nem azért vannak, hogy élvezetből megszívassanak, hanem terelgetnek, irányt mutatnak ami nyilván azon alapul első sorban ahogy ők gondolkodnak. Tudni kell megkülönböztetni mi a különbség a jóindulatú iránymutatás és a basáskodás között. Úgysem fog soha mindenki mindenben egyetérteni, de alkalmazni és átültetni a saját értelmezésedbe azt, amit tanultál, hasznos. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az idősebb is tanulhat a fiatalabbtól. Szóval, ha tényleg egy lelki bántalmazóról beszélünk, akkor ennyit mondanék: egyáltalán nem vagy attól kevesebb, mert az éveid száma az, és nem kell csak azért meghunyászkodni valakinek mert ő az apád/anyád. Ugyanúgy, ahogy egy suliban/munkában sem kötelességed eltűrni a megaláztatást. Ha a szülő csinálja, neki sem szabad fejet hajtani, mi több, nem szabad bűntudatot érezned mert más vagy, mint ő. Azért, mert része volt abban, hogy a világra jöjj, nem jogosítja fel rá, hogy uralkodjon feletted.

Több embertől olvastam már hasonló témában különböző felületeken, hogy a rossz tapasztalat arra jó, hogy az ember megtanulja, milyen szülő NE legyen. Most ne menjünk bele abba, tervezel-e egyáltalán gyereket vállalni, teljesen magánügyed, csak tételezzük fel, hogy van egy lányod, aki tökéletesen máshogy látja a világot, mint Te, észreveszed rajta, hogy abszolút ellentétesen reagál. Mit gondolsz, hogyan kezelnéd? Nyilvánvaló számomra, hogy rendkívül tudatosan, de mégis, mi lenne a recepted?

 Számomra minden kapcsolatnak esszenciája a kommunikáció. Ha belegondolsz, hogyan alakulnak ki barátságok, párkapcsolatok – beszélgetéssel. Jó esetben sok-sok beszélgetéssel. Ahogy kezded megismerni a másikat. Nincs ez másként a szülő-gyerek kapcsolatával sem. Nem jelentheted ki több tíz év után sem, hogy igazán ismersz valakit, pláne ezt egy olyan emberrel aki még épp csak ismerni kezdi a világot, folyamatosan újabb ingerek érik és alakul a személyisége. Bármilyen probléma, ellentét merül fel, az első mindig annak lekommunikálása. Nem szégyen megkérdezni, érdeklődni afelől ki mit miért gondol úgy ahogy. Milyen indíttatásból cselekedte azt, amit. Vagy egyáltalán néha leülni és beszélgetni dolgokról, mint ahogy felnőtt társaddal tennéd. Semmiképp nem úgy kezdenék bele egy ilyen beszélgetésbe, hogy azt éreztetem: felette állok. Ha jó nevelést kapott (és merem feltételezni, hogy igen), akkor nagyon is tisztában van az erőviszonyokkal, viszont ha úgy kezelem, mint egy értetlen kis hülyét akinek minden sajátommal nem egyező gondolatát baromságnak tartom, az egész csak frusztrációt vált ki belőle és az egész egy számonkérés hangulatában telik ahol vagy hazudni „kényszerül” vagy kínkeservesen előadja, esetleg duzzogva faképnél hagy.
Én ezt a példát láttam Anyukámtól és lásd; nem fajultam el. Így is lehet. Így kéne.

Azt mondják, az egyik dolog, ami segítheti az elengedést, ha az ember képes megbocsátani. Érzel haragot édesapád iránt? Meg tudsz neki bocsátani?

 Persze, hogy érzek… sose volt kérdés. Leginkább viszont a tömény csalódottság az, ami dominál a vele kapcsolatos érzéseimben. Csalódtam benne, mint Apában – akinek a szeretetéért meg kellett küzdeni és bármennyit is gyötörtem magam, sosem sikerült. Haragszom rá, mert nekem nem volt meg az az apafigura az életemben, akiben 100%-osan megbízhatok és számíthatok rá bármikor. És a lányoknak szerintem ez különösen fontos lenne. Legalábbis nekem az lett VOLNA. Csalódott vagyok, mert meg sem akart ismerni, annyira már nem érdekeltem őt (én sem). Haragszom, mert míg hugiéknak voltak közös Apa-Lánya programjai, nekünk sosem és azért is mert bármikor hívtam el bárhová, az egyszer se valósult meg. Nem gyűlölöm vagy ilyesmi, de szerintem elég szomorú az, hogy a csak pár éve ismert nevelőapámban jobban megbízom, mint benne valaha is és tudom azt, hogyha egyszercsak felhívnám „Pótfatert”, hogy szeretnék vele komolyan és bizalmasan beszélni, akkor ő ott lenne és őszintén figyelne. Ahogy történt már ilyen. A bűntudat ilyenkor kopog be néha, hiába tudom, hogy tök indokolatlanul. Csalódott vagyok, hogy nekem az Apukám csak biológiai értelemben létezik.
Nem zárkózom el még így sem egy, hát hogy is mondjam…? Hűvös, „tudunk egymás létezéséről és félévente egyszer beszélünk, kivel mi van” szülő-gyerek kapcsolattól, de olyan igazi sosem lesz. És igazából tudom, hogy ez is tök gáz, mert még erre sem lenne méltó. De hát szentimentális vagyok…
Megbocsátani? Soha. Ennél a témánál nem hiszek a megbocsátásban.

Nagyon köszönöm a kendőzetlen, őszinte sorokat Neked!

NEManya