Gondolkoztam egy jelenségen, amit többször észrevettem már olyan posztok alatt, amiben túlsúlyról, hízásról (vagy épp fogyásról) volt szó. Ide kicsit hadd szúrjam be, hogy amióta Angliában élek, elkezdtem úgy érezni, mintha a tudatom egy hatalmas ház lenne, rengeteg ablakkal, amiken eddig csukva volt a zsalugáter. Ilyen az, mint ahogy anno én is képes voltam kimondani és mára nagyon szégyellem, hogy „csak otthon csinálja”, vagy például ilyen az is, hogy itt tök természetes, hogy ha másmilyen frizurát akarok holnap, akkor felkapok egy parókát és senki sem röhög ki, vagy néz furán. Na, de ilyen az is, hogy tökéletesen nem érdekel, milyen testben él a másik, ha pedig van is bármilyen megjegyzésem, az csak és kizárólag pozitív. Ha a másik külsejéről van szó, olyan sincs, hogy építő kritika, vagy tanács (mármint ha senki sem kérdezett). Ami viszont van, az a másik teljes elfogadása, vagy néhány kedves szó, hogy szebb napja legyen, picit táplálkozzon az önbizalma.

Na de visszatérve a testsúly-témára. Előbb-utóbb valahogy minden ilyen poszt, vagy cikk kommentszekciója átmegy "bezzeg a soványak"-ba, ami nekem kicsit visszás. Én elhiszem, hogy egy sovány nem értheti, milyen kövérnek lenni és emiatt elszenvedni a társadalom negatív jelzései által okozott lelki sebeket... vagy mégis? Mármint az rendben van, hogy a más genetikával nem tudja, milyen kövérnek lenni, de biztosak lehetünk benne, hogy tudja milyen érzés, ha valaki a lelkébe, önértékelésébe tapos. Ugyanis higgyük el, MINDENKI megkapja a magáét.

Volt egy nagyon kedves, jópofa kolléganőm, rá mondja azt a közvélemény, hogy "húsz kiló vasággyal". Nos, akkoriban sokat beszélgettünk erről, mert akkor én is közel tizenöt kilóval könnyebb voltam, voltaképpen egészen egy évvel ezelőttig elég vékony voltam. Na, mielőtt irigykedni kezdenél, olvass tovább! Kolléganőm sokszor kapta meg (és én is), hogy többet kellene ennie, hogy elviszi a szél, hogy nem lesz miből fogynia, ha beteg lesz, hogy nincs rajta elég hús, hogy nincs elég combja vagy feneke, vagy, hogy ha magára szedne egy kicsit, lehetnének nagyobb mellei is. A szemtől szembe kapott enyhe utalások mellett már semmi az internet általi szeméthalom, úgymint „csak a kutyák játszanak csontokkal”, vagy „az igazi nőn van mit fogni”. Ezt most azért írom le, mert sokan, akik kövérek - vagy csak annak gondolják magukat - abba a tévhitbe esnek, hogy csak őket bántja a közvetlen, vagy a tágabb környezetük.

Elmondom, hogy nem. Bántanak akkor, ha kövér vagy, de akkor is, ha sovány. Bántanak, ha izmos vagy, vagy ha vastag a szemöldököd, ha szőrös a karod, ha kevés a hajad, ha ferde az orrod, ezer dolgot tudnék felsorolni. De én úgy gondolom, a testszégyenítés mindenképpen az, teljesen mindegy, hogy kitől jön és kinek az irányába megy. Az, hogy valaki fájdalmat okozott neked, nem ok arra, hogy fájdalmat okozz másnak. Azt hiszem éppen az egy baromi nehezen megléphető fok a lelki fejlődés lépcsőjén, amikor az ember nem vetíti ki a sérelmeit olyanra, aki tökre nem tehet róluk. De még ha tehet is...

Szerintem arra, ha valaki beszól a testem bármely pontjára, nem az a megfelelő reakció, hogy megteszem ugyanezt, mert azzal nem leszek jobb nála. Nekem is rá kellett erre jönnöm, mert volt engem kritizáló duci nő is "dagadt disznó". Tudom, hogy könnyű beleesni abba a gödörbe, amiben sértésre sértéssel reagálunk. Csak az a baj, hogy ez egy láncreakció, mert azután, hogy egy kövér beszólt nekem és ő "dagadt disznó" lett, valahogy ez a gondolat átszerveződik a fejemben, lesz belőle "bezzeg a kövérek" és azon kapom magam, hogy egy soványságról szóló poszt alatt én írom le a tök indokolatlan body shaminget arról, hogy amúgy "a kövér meg, aki beszólt" és jönnek húszan megerősíteni abban, hogy a kövérek tényleg mekkora rohadékok, aztán hirtelen minden kövér „dagadt disznóvá” válik.

Nem. Volt valaki, aki beszólt. Teljesen mindegy, hogy ő kövér, vagy sovány, vagy szőke, vagy ázsiai, nem lehet ebből "bezzegezés", meg általánosítás, mert akkor ugyanolyan testszégyenítő leszek, mint ő. Nem szabad a mástól érkező keserűséget megtartanunk és tovább adni a következőnek, aki netán ő maga is ugyanazzal a tulajdonsággal bír, mint a minket froclizó, mert mondjuk neki éppen eszébe sem jutna minket baszogatni, és akkor bántottunk valaki mást, aki baromira nem szolgált rá.

Egyébként szerintem az sem jelenthető ki egy csoportról, hogy nem értenék a mi nyomorunkat, csak azért, mert nem élnek vele. Ugyanis megfelelő empátia és érzelmi intelligencia esetén bárki tökéletesen át tudja érezni a dolog minden fájdalmát. Mert van neki más, ami ugyanolyan szar, csak az meg nekünk nincs. Létezik angolul ez a „sisterhood” kifejezés, ami amolyan női testvériség, a nők közötti szövetség és itt elég komolyan veszi a társadalom egy igen széles rétege. Ez azt jelenti, hogy például ma, amikor két csaj vásárolt és az egyik röhögve közölte, hogy hízott a karantén alatt, jó nagy segge lett, arra én azt mondtam, hogy ne is törődjön vele, nekem is, majd a barátnőjének erre az volt a reakciója, hogy kit izgat, jól nézünk ki, nem? Nem az, hogy „majd leadod”, vagy hogy „menj el mozogni”, vagy „ne egyél csokit”. Azért gondolom érezzük a különbséget. Én nagyon boldog lennék, ha magyar nők között is inkább valamiféle cinkosságot fedezhetnék fel, nem azt, hogy „szerinte én kövér vagyok, szerintem meg ő ronda”.

Nyilván egy jó közeg sokat segít azon, hogy az ember ne akarjon idegből testszégyeníteni, ha beszólnak neki, csak hát a közeg pedig emberekből áll és rajtuk múlik, milyenné alakítják. Ördögi kör ugye, amiből valahogy ki kellene jönni. Mondjuk szerintem az sokat segít, ha megtanulunk kicsit gyerekfejjel gondolkodni. Emlékszem, kilenc évesek voltunk talán, esetleg tíz, amikor néhány barátnőmmel a suliban megalapítottuk a Női Klubot. Ez volt a nevünk. Voltunk néhányan, mind különbözőek, tök eltérő genetikával, volt köztünk duci, sovány, csámpás, X-lábú, magas homlokú, mittudomén. Na, ezek voltak azok a dolgok, amiket amúgy tökéletesen leszartunk. A klub arról szólt, hogy ültünk a fán, ki hol talált helyet és beszélgettünk teljesen diverz témákról, rengeteget nevettünk és ha valaki valami miatt szomorú volt, akkor kicsit együtt szomorkodtunk, aztán megvigasztaltuk, ha pedig dühös volt, akkor együtt duzzogtunk. Tudtuk, éreztük ezt a „sisterhood” dolgot, amit valahogy a felnőtté válás, a toxikus közegek, a társadalmi reflexiók kiöltek belőlünk.

De úgy gondolom, ahhoz a Női Klubhoz bármikor vissza lehet találni. Az a lényeg, hogy jöhessen a kövér, a sovány, a csámpás, vagy a magas homlokú és olyan emberek vegyék őket körül, akiket ezek a dolgok tökéletesen hidegen hagynak. Ahol lehet együtt nevetni, vagy sírni és ahol egy nő önbizalmát a többi nem letapossa, hanem felemeli. De ez rajtunk múlik.

NEManya