A karantén előtti időszakban, amikor a boltunk forgalma már erősen leszálló ágban volt, ráértünk beszélgetni a kolléganőkkel az üres üzlet közepén. Az egyik indiai munkatársammal játszottunk biodíszletet, csak álltunk és néztük a tök kihalt plázafolyosót, aztán valahogy az ímmel-ámmal beszélgetésünk közben szóba kerültek a gyerekek. Megkérdezte, tervezek-e gyereket, én pedig mondtam, hogy a következő nyolc-tíz évben nem igazán, aztán majd meglátjuk, mit hoz az élet.
Ahogy az lenni szokott, elkerekedett szemek, teljes döbbenet fogadta a válaszomat, mert hát „már korban vagyok”. Amikor hasonló vitákba keveredek, mindig nehezebb dolgom van itt, Angliában, mert tisztában kell lennem azzal, hogy gyakran teljesen más kulturális háttérrel rendelkező emberekkel ütköztetjük a nézeteinket. Így sosem fogunk közös nevezőt találni, de szerencsére mindig le tudjuk zárni azzal, hogy „egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet”. Mert tényleg lehetetlen egyetérteni valakivel, aki már azt sem érti, miért szeretek hármasban lakni a párommal meg a macskámmal, messze a rokonságomtól, hiszen szerinte a család mindenek előtt és nincs is annál jobb, mint amikor három-négy generáció egy lakáson osztozik.
Nehezen hiszi el valaki, aki így érez azt, hogy én ennél már csak akkor lehetnék boldogabb, ha egy mező közepén laknánk egy kicsiny házban, csendes magányunkban, szomszédok nélkül. Na de miután átlendültünk ezeken, a kolléganőm megemlített valamit, amire már nehezen fogtam vissza magam, mert elég vehemensen reagálok, ha valaki ezzel érvel. Megemlítette ugyanis, hogy hát de ha nem lesz gyerekem, ki fog engem öregkoromra gondozni?
Én őszintén sosem értettem ezt a hozzáállást. Úgy gondolom, ha valaki gyereket vállal, nem azért teszi, hogy ha elgyengül, legyen egy saját ápolója/ápolónője, akinek a közös vér és a lelkiismerete adja a kötelességtudatát. A magam nevében tudok csak beszélni, de ha egyszer úgy is döntünk, hogy szeretnénk gyereket nevelni, annak a gyereknek semmiféle kötelessége nem lesz a jövőre nézve ebben a témakörben. Egyébként is úgy terveztem, hogy ha muszáj lesz, bevonulunk egy luxi idősek otthonába rendet bontani és ez teljesen független attól, hogy lesz-e sarjunk, vagy sem. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy röghöz kössem a leszármazottamat a puszta létezésemmel, hogy plusz terhet rakjak a nyakába, amikor ő éppen az aranykorát éli és talán tervei között szerepel, hogy világot lásson, utazgasson és kötetlenül a maga ura legyen. Vagy egyszerűen csak szeretne a családjával lenni, vagy a párjával kettesben, vagy a nyolc kutyájával, vagy éppen csak kurvára idegesíteném hosszabb távon.
Szerintem a helyes hozzáállás az lenne, hogy meghagyom a gyerekemnek a döntéshozatal jogát. Ha az ő döntése, hogy szeretne maga mellett tudni, természetesen rendben van és örömmel költeném el utolsó tíz, vagy ezer vacsorámat vele, de semmiképp sem lenne ilyen irányú elvárásom. Mert nem azért nevelek fel valakit húsz éven keresztül, hogy legyen, aki majd a jövőben fürdet, meg kitörli a seggem. A gyereknevelés nekem nem egy hosszú távú üzleti befektetés.
Hasonlóan nyitja a bicskát a zsebemben a mondat, amivel annyiszor találkoztam már: „magamnak szülök”. Legutóbb egy Facebook-csoportban láttam olyan kontextusban, hogy az itt élő magyar hölgyek megbeszélték, milyen szar az angol rendszer, meg felelőtlenek az angol nők, mert mi az, hogy nem lehetsz itthon három évet a gyerekeddel? Hát ők nem a babysitternek, meg a bölcsödének szülnek, hanem maguknak. Én meg úgy gondolom, nem. Egyrészt azzal, hogy megszülsz egy gyereket, nem egy készterméket állítasz elő, nem legyártasz egy tárgyat saját használatra, hanem egy emberi lénynek adsz életet. Egy saját aggyal, lélekkel, gondolatokkal és véleménnyel rendelkező ember az a gyerek. Nem egy kötött sapka. Abba most nem mennék bele, hogy szerintem minden anya maga el tudja dönteni, mennyi időt szeretne otthon tölteni szülés után, szerintem tök jó lenne nem belemászni egymás magánéletébe. De azzal, hogy valaki felvigyáz a gyerekedre, nem kell attól félni, hogy leadod a „tulajdonjogot”. Azért, mert az nincs is.
Amikor egy nő azt mondja, magának szül, kicsit mindig elmerengek, mert számomra ez kényelmetlen, az anyaság torzítása olyan irányba, ahol a gyerek nem hozzátartozó, hanem birtoktárgy. Egy olyan tárgy, ami csak az övé és senki másé. Aztán ebből alakulhat ki az a szerencsétlen helyzet, hogy az a gyerek képtelen lesz az önálló életre, mert anya a saját ötödik végtagjaként kezeli és neveli fel.
Ha nekem gyerekem lesz, én őt saját magának fogom szülni. Azért, hogy érezhessen, gondolkodhasson, elképzelései legyenek, alkothasson. Magának. Hogy felépítsen egy saját életet, amiben ő maga kiteljesedhet. Mert az anyaság számomra nem azt jelenti, hogy birtoklok valakit.
A fenti két példa esetén mindig eszembe jut, hogy annyi elnyomott, irányított ember él a világon, aki nem mehet a saját feje után, akinek megmondják, mi az elvárás és abba rokkan bele, hogy egy olyan életet él, amihez neki semmi kedve. Minden ilyen emberért a szívem szakad meg. Mert nem kell ehhez elmennünk a szélsőségesen elnyomó társadalmakig, bőven látunk ilyen a mi "nyugatunkon" is. Még csak Magyarországról sem kell kimenni hozzá. Felnősz, férjhez mész/megnősülsz, gyereket nevelsz, gondozod a szüleidet, aztán téged gondoz a gyereked és vége a dalnak. Ha bármelyik ponton nem akarod a régi jó mintát követni, hibás vagy, kilógsz, nem illesz a sorba, amit futószalagon legyártott a gépezet.
De nem is akarnám, hogy a gyerekem tagja legyen egy olyan sornak, amiben szorong, ami idegen neki és terhes. Mert nem tartozik semmiféle kötelességgel az életéért, amit kérés nélkül kapott. Nincs tulajdonosa, nincs gazdája. Anyja az éppen van. De nem birtokosa.
NEManya