A következő beszélgetőpartneremmel egy olyan témát hoztunk, ami nemtől és kortól függetlenül bárkit érinthet, sőt, úgy gondolom egy Magyarországon igen gyakori problémát vettünk górcső alá. A hosszú és őszinte interjút adó hölgy anonimitását kérte arra hivatkozva, hogy a történet nemcsak róla szól, hanem családtagjairól is.

 Kicsit nehéz elkezdeni, mert nem is tudom igazán hol kezdjem. Talán a legfontosabb az egész szituáció szempontjából az a mondat, hogy „a vér NEM kötelez”. Édesapa szegmens. Ebben az egyetlen mondatban szerintem minden benne van, amire a következőkben számítani lehet. Azért is vetemedtem arra, hogy ezt megosszam Veled és mindenki mással, mert biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen aki ebben a cipőben jár. És bármennyire is legyek mizantróp zárvatermő, szeretném, hogy ezekből okulva a hasonló helyzetben lévő embereknek is felnyíljon a szeme és ne érezzék magukat egy semmi értéket nem viselő, haszontalan szardarabnak, aminek én éreztem magam éveken keresztül. Mindezen érzések annak a csodálatos intézménynek kupolája alatt, amit családnak hívnak. Hívunk.

Mikor kezdett el szerinted kisarjadni a probléma? Gyerekkorra tehető?

 Kiskoromtól kezdve zárkózott voltam, aki nehezen barátkozott és jól elvolt egyedül. Mindig kisebbik, mosolygós, a tökéletes kislány húgom árnyékában léteztem, aki láttán olvadoztak az anyai szívek. Barna fürtös haj, hatalmas, meleg barna szempár és mindig mosolyog. Én ellenben hideg, leginkább szürke szemszínnel és (számomra) indokolt esetekben mosolygós fajta voltam. Félreértés ne essék, felnőtt fejjel már nem neheztelek rá, de gyerekként azért megviselt az a megkülönböztetett bánásmód, amit elég hamar észrevettem. Rengeteg kellemetlen és zavarba ejtő emlékem van ezzel kapcsolatban – leginkább az érzések, a mellőzöttség érzése maradt meg a mai napig. Amit felnőtt fejjel már teljesen másképp dolgozok fel és értékelek, de tartom magam ahhoz, hogy a személyiségünk és későbbi frusztrációink kialakulásában nagy mértékben hozzátesznek ezek a dolgok IS.
A szüleink kb. általános első-pár osztályos koromban elváltak. Nem sokkal azután, hogy vidékről Budapestre költöztünk. Akkor kezdődtek az első pofonok. Megmondom őszintén, sok mindenre nem nagyon emlékszem ebből a korszakból, hogy a szüleim miképp élték meg. Nyilván a gyermeki elme rendesen idealizálja a dolgokat és ilyenkor mindenki arra vágyik, hogy legyen olyan, mint régen.
Akkor kezdődtek el azon emléksorozatok, amiben egyik szülőmtől rendesen éreztem, hogy él a megkülönböztetés a két testvér között. Kishúgom négy évvel fiatalabb, sokkal kedvesebb és befolyásolhatóbb volt még ovisként. És hozzáteszem, Apás lány volt. Mondanom sem kell, nagyobb eséllyel megkapott mindent, amit szeretett volna. Ez nekem nagyon hamar feltűnt és borzasztóan bántott. Édesanyám mindvégig egyenlően bánt velünk; amikor valamelyikünknek szüli- vagy névnapja volt, a másikunk is kapott egy kindertojást vagy valami kis apróságot. Az ő rendszerében sosem volt olyan, hogy az egyikünk többet kapott volna, mint a másik. Gyerekként kezelte a gyerekeket.

Emlékszel konkrét esetre, ami akkoriban mélyen érintett?

 Nagyon bevésődött valamiért az az emlék, amikor egy vásáron voltunk a Népművészeti múzeumban Apámmal és hugival és amikor rámutatott egy fakalitkában lévő kék agyagmadárra, minden szó nélkül megkapta. Mert neki éppen névnapja volt. Neki járt. Jól emlékszem, hogy voltak patkolt tojások és már akkor nagy lóbuzi lévén, minden vágyam volt egy olyan kis mini patkó, amit a tojásokra raktak rá, de külön is árultak. Le lettem intve azzal, hogy nekem nincs alkalom, nem jár. Nem is kaptam meg – emlékszem mit könyörögtem érte. A nap további része ugyan jól telt, de kissé keserű szájízzel. (Valószínűleg ez sokkal mélyebb élmény volt, mint ahogy most gondolok rá, mert a mai napig emlékszem a vágyakozásra, még az árus pultjára is és aztán az elutasítást követő érzésre.)
Pedig sosem voltunk elkényeztetve. Hogy is lettünk volna, amikor Anya egyedül nevelt minket, albérletben, Budapesten. Anyai Nagymamámmal nagyon jóban voltunk, a városban is élt, nyilván többet láttuk őt, mint kanizsai, apai nagyszüleinket. Mai napig a hozzám közelálló legfontosabb és legkedvesebb emberek közé tartozik akitől rengeteget tanultam. Mindig, mindenkoron számíthattam rá és számíthatok a mai napig – számára nem mérvadó az, hogy „önálló felnőtt ember” vagyok. Törődik velem.
Az apai nagyszülőkkel már nem ez volt a helyzet. Nyilván őket ritkábban láttuk a távolságok miatt, de nyaranta több hetet is ott töltöttünk viszonylagos jó emlékekkel gazdagodva. Azért használom ezt a szót, mert visszatekintve nagyon sok dologra leltem magyarázatot. Leginkább önnön feloldozásomra.

Úgy gondolod, a nagyszülők is mérlegre tettek titeket?

 Azon túl, hogy Apámtól folyamatosan hallgattuk az el-elejtett megjegyzéseket Anyára és Nagyira (aki a pesti kurva volt; így, szó szerint csak azért, mert „csúnya karrierista, tanult könyvelő” volt), unokák és unokák is meg lettek különböztetve. (Persze ezeknek legtöbbje is csak utólag esett le, mivel a naiv elme néha nem úgy látja a dolgokat, amik azok valójában.) Nemhogy testvér és testvér. Azóta hugival többször szó esett erről – ő is látta azt az oldalt, amiben én voltam kedvesebb nekik, miközben én láttam azt, amiben ő élvezett előnyt. De tény, hogy ő mindig a „kevésbé szeretett” pozícióban volt. Egyetlen egyszerű és triviális okból kifolyólag: ő majdhogynem teljes genetikájában Anya családjára ütött. Rengeteg megaláztatáson ment keresztül, amit a felnőttek tán viccesnek találnak, de gyerekként kurvára nem az.
De hát ugye ez is köszönhető a remek kis hagyományoknak, amit elmaradott, kifacsart gondolkodással még mindig őriznek néhol. Mert attól hogy gyerek valaki, még nem hülye. Csak másként látja a világot és igenis, bizonyos dolgokkal durván lehet rombolni a lelki világát. Nem azt mondom, hogy hímestojásként kell bánni velük, de igenis mindennek megvan a helye és a módja. És a nagy és okos felnőtteknek az a dolga, hogy felismerjék ezeket a helyzeteket és akként cselekedjenek. Következetesen. Empatikusan és intelligensen.
Ha nálunk is így lett volna, akkor nyilván nem születik meg ez az interjú.
Az egyenlet a következő: anyai részről kaptuk az őszinte gondoskodást, lelkizéseket, elbeszélgetéseket, megérdemelt és következetes büntetéseket stb… elfogulatlanul mondom; azt a bánásmódot amiben minden gyereknek részesülnie kéne.
Míg apai részről egy egész más rendszer működött. És erről szeretnék mesélni, hátha más is ráismer benne saját magára. Hátha el tudom magyarázni, miért NEM kell magát szarul éreznie és miért NEM hibás. Azért, mert mer létezni és van személyisége. Élete. És talán elfogadja az egészet, felismeri, hogy az, ami van, nem az ő hibája – bármennyire is próbálják ezt belésulykolni.

Na szóval…
Apai részről a szeretet fogalma elég érdekes kört írt le az évek folyamán. Rá kellett jönnöm, hogy a szó „normális” értelmében ez itt nem létezett. Náluk a szeretetet KI KELLETT ÉRDEMELNI. Igen, így. Pucéran.
Ahogy idősödtünk, úgy kellett ráeszmélni, hogy a gyermeki elme jótékony tud lenni és sok mindentől megvéd. A többit, amikor már elég idős vagy hozzá, hogy leessen a tantusz úgyis feldolgozod később. Valahogy.
Nálam előszőr jött a düh.
Aztán az elfogadás.
Végül a beletörődés.
RENGETEG idő kellett hozzá és még több arcul csapás, hogy rájöjjek Apám működésére és végleg fel tudjam adni, ki tudjam zárni az életemből és a mindennapjaimból. Több-kevesebb sikerrel.
Iszonyatosan cuki és kedves tud lenni, még emlékszem azokra a „régi szép időkre”, amikor nem volt… olyan. Ilyen. Talán ezért is fáj ennyire és ezért is tart ilyen sokáig az elszakadás. Ugyanis még mai napig álmodom vele vagy fájdalom járja át ványadt kis lelkem, amikor eszembe jut. Mert… hát hiányzik. Na. A logikus és racionális részem hangosan kiröhög ezért.Én se vagyok százas.
A pszichológiai defektek a kartonomon szép változatossággal tűnnek fel. Nem is mosom kezeimet. De! Két biztos pont van, amiről igenis tudom (nyilván nem csak saját, józan paraszti eszemnek köszönhetően), hogy hosszú évek alatt szépen adagolt kis „szeretetcsomagjai”-nak köszönhetően kialakult pár… rossz szokásom. Nevezzük nevén a dolgokat: ön-/testkép zavar és a jó öreg kényszeresség. Ismerős? :D

Én nagyon szilárdan állok ki a véleményem mellett, miszerint a gyermek alapvető lelki instabilitásának okozója a szülő. Ugyanis valóban hatnak ránk a barátaink, hat ránk az iskola, manapság a közösségi média, de az alapcsomagot bizony otthonról hozzuk. Ha pedig az mérgező, az élet egyéb akadályaival sem tudunk kellő erővel megbirkózni. Te milyen csomaggal vágtál neki a kamaszkornak és hogyan kezelted a korszakkal járó gondokat? Vagy kérdezhetem úgy, hogy „ti”, elvégre testvéred sem kevésbé hangsúlyos szereplő itt.

 Egész rohadt kiskoromban azt kellett hallgatnom Apámtól, hogy ha kicsit pufibb lettem, hogy kövér/husi vagyok ( a húgom egyfolytában ezt hallotta és még azért is basztatva volt, hogy felfeslett a combjai között a nadrág ) – megjegyzem soha egyikőnk sem volt kórosan elhízva. Olyan kis ducik voltunk, de a klasszik gömbformától igencsak messze. Fel lett hívva a figyelmünk arra is, amikor ültünk és megjelentek a tipikus ülő pozíciós hurkák a hasunkon. Nyilván ebben az sem segített sokat, hogy minden adandó alkalommal apai Mami is megjegyezte, hogy (legyen ez most a neve) Andi uncsitesónk milyen szép vékony. (Ő volt az abszolút kedvezményezett.) Ilyenkor tesómmal kínos hallgatásba merültünk és egyikünk szarabbul érezte magát, mint másikunk.
Általános alsóban gyógyszert kellett szednem egy betegség miatt egészen 13 éves koromig. Na, annak volt egy „remek” mellékhatása: hízás. Oszloptestem lett. No most, annak a lánynak, aki nemsokára kezdi a gimit, képzelhetitek… Ráadásul szüleim újra összejöttek és visszaköltöztünk vidékre, ahonnan indultunk. 7-8. osztályt már ott fejeztem be. Ha lehet, még zárkózottabbá váltam, hiszen „pesti” mivoltom miatt általános ellenszenv övezett és a szünetekben, tesi órákon a felső osztályosok rendszeresen beszóltak, gúnyoltak. Olyan mély megvetéssel még életemben nem hallottam azt a szót, hogy „pest” – és azóta sem. De cifrább neveket is kaptam. Pedig aztán tényleg szerettem volna olyan láthatatlan maradni, amennyire csak lehetséges volt – de hát az amcsi filmekben sem sikerül a lúzereknek, így nyilván nekem is összejött. Nem. Pár ember barátkozott velem és ennyi. Egyetlen a saját osztályomból. Életem egyik legnyomasztóbb időszaka volt, gyűlöltem. Gyűlöltem a beszólásokat „származásomra” és a testemre is. Gyűlöltem azt, hogy mindennek ellenére mégis próbáltam VALAMIKÉPP beilleszkedni, több-kevesebb sikerrel. Ezen sikerek is inkább felszínesek voltak; amikor segíteni kellett egy fogalmazásban vagy megrajzolni a rajzóra feladatát. Természetesen eleget tettem ezeknek a kéréseknek is, mert azt hittem, hogy ezzel részese lehetek annak a közösségnek.
Mindeközben otthonról Apa és a közösség nyomására én is divatosan akartam öltözni. Nem tudom miért, de Apának az volt a fixa ideája, hogy „divatosan”, nőcisen öltözködjünk. Amíg el nem kerültem gimibe, ennek a hívságának meg is feleltem. Rohadt kényelmetlenül, mert mindenhol csak azt éreztem, hogy a hurkáim feszülnek a ruhán keresztül.

Ott viszont nem ismert szinte senki, új közösség alakult, lettek igazi barátaim.
Viszont beköszönt a testképzavar és hello-bello, a fene sok baszogatás és folytonos öltözködési „tanácsadások” meghozták gyümölcsüket; elengedtem a külcsínyt, úgy öltözködtem ahogy nekem tetszett (és a szakadt, kockás inges rocker vagy halálmadár gót nem tartozott bele a nőcis fogalmába). Viszont a súlyproblémára hamar megoldást találtam; az ebédpénzt csak bizonyos napokra fizettem be. Egy év után heti 2 vagy 3 napot fizettem be vagy amikor ahhoz se volt kedvem, elajándékoztam a kajajegyem másnak.
Egy szorulásos időszakban Anya bemutatott a csalánteának. Ihattam egyet, hogy khm… segítsen. Aztán megvilágosodtam: ettől fogyni is lehet. Onnantól minden nap, minden kajálás után megittam egy pohár csalánteát (amit egy idő után a saját diákmelós keresetemből vettem meg, hogy ne legyen feltűnő) és nyilván minden ki is jött, amit aznap bevittem. Később ezt felváltotta a kapszula, mert annak nem volt kellemetlen íze. Hiába jártam edzésekre szabadidőmben. Azt hiszem, 10kg-t adtam le pár 2-3 hónap alatt, így lettem 53-54 körül (169cm). Akkor meg már az volt Apám problémája, hogy sovány vagyok. *eyeroll* Én eközben gyűlöltem a testem és még fogyni akartam. Egy vakbégyulladás meg is hozta a kívánt eredményt.
Mindeközben olyan apróságok miatt éreztem MÉG szarul magam és az önbecsülés számomra nem létező fogalommá vált, mint a hobbijaim. Imádtam már akkor is rajzolni, zenét hallgatni, OLVASNI, írni verseket vagy novellákat. Édesapám mindezek felé úgy nyilvánult meg, mintha nem lenne normális. „Ne olvassak olyan sokat, mert attól megy tönkre a szemem.” Olvasással kapcsolatban csípős megjegyzések Anyukám iskolázottságára, hogy majd én is olyan nagyképű leszek, mint ő az érettségijével.
A rajzaim morbidak és nem egészséges az sem, milyen vereseket írok. Amilyen zenéket hallgatok. És az sem, hogy valami csajos sport helyett a középkori hagyományőrzést és a párbajtőrt választottam. Pszichológushoz kéne mennem. (Így visszagondolva, az a doki tényleg nem ártott volna, de nem a rajzaim vagy verseim miatt. ) Nagyon hamar eljutottam odáig, hogy már nem vittem oda egyikőjükhöz sem egyik szellemi termékemet sem.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni Apám „vicces” megjegyzéseit személyemet illetően. És itt újra visszatérnék ahhoz a gondolathoz, hogy tudni kell hol a határ. Ő vagy nem tudta vagy egyszerűen nem is érdekelte.
Szerintem inkább utóbbi. Mert nem az a tökéletes, csajos kis divatmaca voltam, akinek ő szeretett volna látni. A húgom meg pláne; ő a kemény 60kg-jával és 160 cm-ével volt a „dagadt geci”.
Tinédzser éveim alatt én lettem a család fekete báránya. Olyannyira elhatalmasodott bennem ez az érzés, a kirekesztettség érzése, hogy már Anya megnyilvánulásaiba is beleláttam a rosszindulatot. Pedig ma ugyanúgy élcelődik velem csak más az, amikor az ember tisztán lát és más, amikor eljut arra a szintre, hogy mindent is támadásnak vesz.

Folyton kinevetett Apa is, hogy főzni se tudok, bezzeg húgom… Az én osztályzataim épphogy átlagosak, bezzeg húgom… Nekem milyen barátaim vannak már, bezzeg húgomnak… Az X barátnőm milyen csinosan öltözködik, én miért hordok szakadt gatyát, miért nem vagyok olyan... Miért a rajzolással foglalkozok, amikor abból úgysem lesz semmi, nem lehet belőle megélni… Miért pazarlom az időmet „haszontalan” dolgokra… Miért nem akarok egyetemre menni „csak” ötvös képzésre… miért nem vagyok normális.
Az egyetlen részéről „normális”-nak minősített dolog amit csináltam, az a kocsmázás volt.
Summa summarum: a végén kirekesztettem saját magam.
Közben megszületett a legkisebb húgom 17 év korkülönbséggel. Onnantól középső hugi is leszállópályára került. Őt ez jobban megviselte, mint engem, mert ő nem épp az apai mellőzöttségben nőtt fel.
Rengeteget harcoltam a szüleimmel. Volt, hogy Anya érdeklődését is durván elsöpörtem, mert nem bíztam benne, hogy TÉNYLEG érdeklem.
Rettenetesen frusztrált voltam, napi szinten küzdöttem mindenféle kis faszsággal. Egyszerre akartam a magam útját járni és megfelelni nekik. Megfelelni Apámnak. Leginkább neki. Annyira szerettem volna elfogadottá válni. Annyira akartam és közben szinte szétszakadtam, mert az, amit ő elvárt tőlem és az „én utam” nagyon kevés közös nevezővel bírnak.
Nyilván sok faszságot csináltam én is, mint minden korombeli. Nyilván az enyémek és később nagyobbik húgomé elfogadhatatlanok voltak Apám és apai nagyszüleim szemében, holott JÓÓÓÓL emlékszem a nosztalgikus sztorizgatásokra, drága felmenőim hogyan viselkedtek az én koromban. Nekünk viszont nem szabadott. Tiszteletlen kis köcsögök voltunk. Hányingerem van ettől a szótól: „tisztelet”.
Egyetlen korszak volt, amikor közelebb kerültünk egymáshoz – amikor a Szent Nagynénémnél dolgoztam a lovaknál. Ugyanis a piedesztálra állított lósuttogó, az N. család egyetlen lánya, tökéletes büszkesége szárnyai alá vett és nem azt mondom, eltöltöttünk pár jó és kellemes hónapot, nyarat. De aztán feltűnt, hogy az is leginkább egy jellemformáló kísérlet volt. Elkezdődött a „miért van ennyi fülbevalód”, „a piercing csúnya”, miért fested a hajad (akkor épp feketére), egyszer habtestű vagyok és nincs izomzatom aztán meg sovány hulladék vagyok, és végezetül a kampány az egyetemért…
Hát így nem lettem ötvös.
Elkerültem a család közös nyomására egyetemre. Amihez pont annyira volt kedvem, hogy kb. minden mindegy alapon, az első Anyukám által példának felhozott humán karra jelentkeztem. Érdekes módon Apámnak volt a legnagyobb hangja, ha az egyetemről volt szó mert hogyha „nem tanulsz akkor maximum utcaseprő lesz belőled” és egyéb finomságok repkedtek a levegőben érvekként, amikor én más irányt hoztam fel vagy éppenséggel hazavittem egy szar jegyet – mindezt úgy, hogy Anyám „sznob” volt az érettségijével.
Fasz voltam. Hagytam magam és azért, hogy végre legyek valaki a szüleim szemében, elmentem egyetemre.
Eközben otthon alakult a buli.
Örülök neki, hogy én annak már csak távoli szenvedője voltam. Erről inkább nem mesélek, mert az én tapasztalatom nem túl releváns – csak pár hétvégén amikor épp otthon voltam, láttam belőle dolgokat. Ami amúgy épp elég is volt.
Lényeg, hogy én elmentem, kikerültem a célkeresztből és az épp személyiségfejlődő, szintén önálló gondolkodással és értékrenddel rendelkező nagyobbik húgom kapta az ívet. Én alig jártam haza.

Milyen volt ezután az egyetem és kapcsolatotok családilag a következő években?

 Az elkövetkező pár év, egyetemi időszak annyira borzalmasan kesze-kusza volt és annyira nem akartam részt venni a család dolgaiban, hogy nem is nagyon tudok nyilatkozni róla. Amit tudnék, az pedig nem rám tartozik és nem az én tisztem elmondani.
Engem leginkább annyiban érintett, hogy hála az egyetemnek, felvehettem a diákhitelt. Ami miatt a későbbiekben persze folyton csesztetett Apám, hogy mi szükség volt rá… Mondjuk az, hogy benyomtak az egyemre, de magamat kellett ellátnom és erre az a kevéske ösztöndíj nem volt elég.
Végül úgy döntöttem, hogy otthagyom az egész hóbelevancot a picsába és inkább elkezdek dolgozni. Aztán kitalálom mi lesz belőlem. Grafikus, ötvös stb…
Egyéb tényezők miatt egyik sem. De legalább már jó úton haladok a céljaim felé.
Amíg újra szét nem mentek a szüleim, szinte alig tudok valamit az otthoni dolgokról. Legalábbis így visszagondolva. Vagy most, ha megpróbálok visszaemlékezni. Egyszerűen… nem emlékszem erre az időszakra. Éltem a kis életem Pesten, próbáltam újra beilleszkedni egy olyan helyre ahol keresnivalóm se volt, se kedvem ott lenni.

Az a négy év majdnem teljesen kiesett. Nyilván az se segített rá, hogy kicsit rácsúsztam az alkoholizálásra. Bulik, tudod, aztán napi rutin az érzelmek elfojtására.
Végül megint visszacsöppentem a család dolgaiba. Többet is jártam haza, leginkább érzelmi támogatást próbáltam nyújtani főképp Anyukámnak. Akinek az volt a legnagyobb bűne, hogy nem a tipikus housewife alapanyag volt, okos és művelt, mindemellett szörnyű bűne, hogy „kövér” és haladó szellemű. „Büdös libsi”. Az a nőtípus, akiket ma emancipunciknak hívnak. Eljárt felnőtt suliba, továbbképzésekre és most optikában dolgozik. Van egy rendes szakmája ahova több tudás kell. Borzasztó… „Karrierista kurva.” Így hívják a soviniszta barmok az ő típusát. „Olyan, mint öreganyád.” Hangzott el ez az évek alatt nem egyszer. De nagyon sokszor. Ahogy idősebbik húgom nem egyszer megkapta fröcsögő indulattal átitatva „olyan vagy, mint anyád”. Csakhogy a szitokból egy idő után dicséret lett. Legalábbis az ő értelmezésében. Büszke volt, amikor a fejéhez vágta.
Szóval megéltük az újabb szakítás kálváriáját. Tényleg az volt.

A szakítás folyamatába beleláttatok? Szerintem az egyik legkárosabb dolog, amit válófélben lévő szülő tehet, hogy belerántja a saját gyerekét. Teljesen mindegy, mennyi idős, lehet egészen kicsi, tinédzser, vagy akár felnőtt, egy gyermeknek nem szabad belülről néznie egy ilyen harcot. Nálatok hogy zajlott?

 Életemben olyan izzó gyűlölettel nem találkoztam még amit Apám részéről tapasztaltam az anyai ág irányába. Ezt már nem csak Anya, de mi hárman is megszenvedtük.
Minden egyes telefonhívásnál, amikor megláttam Apám nevét a kijelzőn, görcsbe rándult a gyomrom. Mert féltem, rettegtem attól, hogy mire számítsak. Az esetek többsége sajnos nem volt túl kellemes élmény. Ment az önsajnáltatás ezerrel, még próbáltam az ő szemszögét is figyelni és empátiát mutatni vele szemben. Szerettem és szerettem volna a támasza lenni. Mindezt úgy, hogy nem szálltam bele a mocskolódásba, inkább azt erősítettem, hogy ennek így kellett lennie, mert nem voltak egymáshoz valók. És itt követtem el az első hibát, ugyanis itt kezdtem el lecsúszni a gödörbe, ahonnan Apám kiabált kígyót-békát.
Elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam ápolni az ő lelkét is úgy, hogy már az enyém is kezdett darabokra hullani. Nem fogtam a pártját senkinek, MINDENT elnéztem neki, mondván magamban, biztos csak a fájdalom beszél belőle. Amikor túlzásba esett a pocskondiázásban, azért rászóltam, hogy az Édesanyámról beszél, és ilyeneket nekem ne mondjon. Ez egy darabig működött.
Aztán nem.

A második fázis a gyűlölködés volt. Én sem vagyok vak; én is látom, mi az ami alaptalan és mi az, ami nem, ennek tükrében borzasztó volt végighallgatni olyan dolgokat amiket hallgattam. Hiába szóltam, hiába csaptam le a telefont, már nem használt semmi. Épphogy a ribanc és egyéb kedves jelzőket nem hallottam Anyámról. És Nagyiról. Belevitt olyan információkba, amikre nem voltam kíváncsi és nem is éreztem úgy, hogy ez akár kis mértékben is rám tartozna. Amikor kijelentettem ezt, megkaptam, hogy „elég nagy vagy már ahhoz, hogy erről tudj és jogod van tudni”. Nem. Nincs jogom. Az az ő kettejük dolga. És úgy néz ki, Anya is az én véleményemen volt, mert ő sose mondott semmit. Max ha kérdeztem.
Amikor ezt elutasítottam és jeleztem, hogy nekem ez nem esik jól és én nem arra vagyok kíváncsi, hogy min marakodnak még szétválás után is, megkaptam, hogy mert én leszarok mindent. És nem dughatom homokba a fejem. Néha azért azt is megkérdezte, velem mi a helyzet.
A harmadik fázis volt a gyerekek utálata. Nem tudom másként megfogalmazni. Mintha meggyűlölt volna minket. (közben Apám részéről elindult egy per… ennek már 5-6 éve sincs vége… fasz se tudja mióta. Túl sok.) Elkezdtem hárítani, finoman más irányba terelni a beszélgetéseket és igen kínosan kerültem azokat a beszédtémákat, aminek akár a legkisebb köze is lehetett volna Anyámhoz. Hát ez már ott megbukott, hogy egy egyszerű „mi újság veled?”-et nem tudtam megúszni. Belefejeltem már az elején. És ömlött a szar. Holott már így is nyakig álltam benne. Kaptam még.
És tudod, borzasztó érzés az, amikor két szülő közt rekedsz. Vagy két akármilyen ember közt, akit szeretsz. Amikor te, huszonéves fejjel próbálsz értelmet verni a negyvenes apád fejébe, amikor te próbálsz rávilágítani, hogy engedje el az egészet a picsába, mert neki is ELVILEG boldog párkapcsolata van, új életet kezdhet boldogan… Mintha rezisztens lenne a boldogságra. Olyan iszonytató tömény gyűlölettel élt Édesanyám irányába, hogy én még ilyet nem pipáltam. És nem ez a baj. Hanem hogy ezt rárakta a vállaimra. Nekem kellett megküzdenem az ő képzelt démonjaival, rám zúdította az összes keserűségét és pedig már volt, hogy sírva könyörögtem, hogy hagyja abba mert én erre nem vagyok kíváncsi – és csak azért emeltem fel a telefont, hogy lefolytassunk egy NORMÁLIS apa-lánya beszélgetést. (Pedig csak mondom… semmi ocsmány nem történt kettejük között. Azon kívül, hogy Apa nem egyszer félittasan halálosan is megfenyegette Anyát vagy épp tört-zúzott otthon. Vicces, mi? „Semmi igazán ocsmány.” Nem voltak egymáshoz valók. Apa többet keresett és ezt napi szinten az orra alá dörgölte neki is – és nekünk is. Mintha ez számítana.)
Valamikor üvöltöttem vele. Akkor tiszteletlen voltam. Amikor közöltem, hogy azt ki kell érdemelni, akkor még tiszteletlenebb.

Ahhoz elég felnőtt voltam, hogy elolvassam a peres papírjaikat (sosem éltem vele, de ő mindig megpróbálta a nyakamba akasztani ezeket és a magánlevelezéseiket IS). De amikor más véleményen voltam, akkor ő nyilván jobban tudott mindent, mert én még fiatal vagyok, Ő TÖBBET ÉLT. Tapasztaltabb.
Az ötödik fázis az, hogy Anya oldalán állok. Bár annyi ezresem lenne, ahányszor elmondtam, hogy nem állok egyik oldalon sem, mert én mindkettőjüket ugyanúgy szeretem. Ámde ilyen opció az ő szemében nem létezhet. Vagy vele vagy ellene. Minden esetre bármit mondhattam, úgy voltam kezelve, mint egy előre beprogramozott robot, akinek az Anyja és annak családja átmosta az agyát. Mintha ezt velem meg lehetett volna tenni.

Hogyan értékelted, vagy értékeled át a kapcsolatotokat? Van valamilyen kép a fejedben az ideális szülő-gyermek-kapcsolatról, amire szükséged lett volna?

 Nagyon sok mindent megtanultam a kapcsolatunkról. Rengeteg órát töltöttem miatta sírással. Folyton a bűntudat érzése itatta át azokat a gondolatokat, amik róla szóltak – az, hogy én mit rontottam el. Hogyan lehettem volna jobb gyereke. Hol siklott félre ez az egész, mi volt az a hiba, amit én elkövettem. Éveken keresztül tépte a lelkem ez az egész. Az a kapcsolatnak gúnyolt dolog, ami köztünk volt.
De tudod mit? Rájöttem, hogy nem. Nem hibáztam. Legalábbis a szó végzetes értelmében nem!
Minden ember hibázik. Nem minden esetben tökéletes az a reakció, amit produkálni tudunk. Ezekből általában tanulunk, ha vesszük a fáradtságot.
Nem voltam olyan gyerek, aki kilopja a pénzt a szülők tárcájából, a tiszteletet mindig megadtam a nálamnál idősebbeknek. Főleg a szüleim és nagyszüleim felé. A kiskori csínyek szerintem nem sorolhatók ide – olyan mindenkinek volt. Nem csaltam, az egyetlen lapításom az volt, hogy engedély nélkül szúrattam ki a füleimet és egyszer „elszöktem” otthonról, skippeltem a sulit, de délután a barátnőm anyukája amikor hazaért melóból és ott talált engem is, felhívta Anyát és elmondta neki, hogy ott vagyok nála és hazaküld.
Nem voltam sosem az a fajta, aki direkt gecizett a szüleivel. Aki direkt volt tiszteletlen.
Ámde ahogy fejlődött a személyiségem, önálló lettem és lett egy saját életszemléletem, minden megváltozott Apám és köztem. Onnantól kezdve szinte csak azt éreztette velem, hogy mennyire hülyén látom a dolgokat, hülyeség amit mondok, hülyeség amit gondolok, hülyeség amire vágyom, hülyén öltözöm, hülyén… élek. Hülyehülyehülyehülyehülye.
Ez lett a mantrám.

A végső fázisban, mielőtt végleg megszakadt a kapcsolatunk, amúgy sem voltam épp a helyzet magaslatán. Volt egy nagy összeomlásom és akkor is csak pár hétig bírta ki, hogy ne gyötörjön a pereskedéssel. Pedig ott és akkor nekem lett volna szükségem támogatásra; itt csupán annyit értek, hogy legyen az apám és néha beszélgessünk egy jót. Normálisan. Mindig ő volt a középpontban. Minden róla szólt mindig. Még ez is.
Belegondolva, arra kellett rájönnöm az évek alatt, hogy nem tartom kizártnak, hogy szeretett minket valamikor – a maga módján. De ez nem az a szeretet, amire az ember először asszociál.
Ő az a típusú ember, akinek soha semmi nem lesz elég jó. Se a saját élete, se másé. Az az ember, akinek nem szabadott volna gyereket nemzenie.
Számára a gyerek, a saját gyerekei csak addig voltak jók, amíg még formálni lehetett őket, befolyásolni. Saját arcképére alakítani. De onnantól kezdve, hogy ez nem működött, kezdtek rosszra fordulni a dolgok. Nem azt szerettük, amit ő szeretett volna, hogy szeressük. Nem úgy öltöztünk ahogy ő akarta. Nem úgy gondolkodtunk, ahogy ő akarta. Nem az ő tökéletes kicsi másai lettünk, hanem önállóan gondolkodó emberi lények. És mivel Anyának is köze van a mi létezésünkhöz, ezért minket is könnyű gyűlölni és eldobni.
Mert onnan kezdve, hogy valaki nem ért vele egyet, a másik el van könyvelve hülyének. Az ő véleménye hülyeség. Minden, amit ő nem ért meg vagy nem szeret, az hülyeség.
Nem azt szerette bennünk sosem, amik vagyunk, hanem azt, hogy belőle vagyunk. Ő „teremtett” minket. Volt egy családja, ami megfelelt a normál család ideájának.
Részéről most már, hideg és remények nélküli fejjel, csak azt látom, hogy minden külsőség volt. Sosem azt volt a fontos, hogyan vagyunk MI, hanem hogy mit lát a külső szemlélő. Ez a része működött; tökéletes család, tökéletes és családjáért dolgozó apa akit csúfosan átvágott az asszony és a gyerekek. Lehet sajnálni.
A színfalak és a csodás díszletek mögött azonban egy egészen más világ volt. Apa, aki dolgozik, anya, akinek a legkisebb gyerek ovis koráig nem kell dolgoznia, mert apa rábeszélte és ezért Anya felmondott. Anya, aki a sorozatos egrecíroztatások miatt inkább beteszi bölcsibe a gyereket és elmegy részmunkaidőben dolgozni, mert már nem bírja Apa alattomos beszólásait. Apa, aki folyton baszogatja anyát, hogy kövér. Nagylányok, akik anyával még a folyamatos átlagos hétközbeni takarítások után pénteken pánikszerűen hatodszorra is átsikálják a lakást, hogy Apa ne tudjon legalább emiatt baszogatni. De mégis tud. Mert van egy hajszál vagy faszomtudjami a pulton. Anya, aki egy heti kaját odapakol Apának a kamionos melóba, hogy legyen mit ennie és még pénteken nagybevásárlás van, hogy legyen MINDEN amit apa enni kíván. Hiú ábránd, hogy ebbe nem tud belekötni. Apa, aki minden egyes adandó alkalommal előadja mennyire hálásak lehetünk mi gyerekek, hogy dolgozik értünk – kihangsúlyozva az értünköt, hogy véletletnül se felejtsünk el hálálkodni azért, hogy világra jöhettünk és miután megszülettünk még abban a kiváltságban is részesülünk, hogy egyáltalán enni kapunk és van hol laknunk. Mert tudod, ez nem természetes, ha az ember gyerekvállalásra adja a fejét – ez a gyereknek kiváltság. Lovaglópálcával való fenyegetés a családnak tök normális. Csak az a baj, hogy nem csapott oda rendesen. Pedig abból tanult volna mindenki. Hogy neki HÁLÁSNAK KELL LENNÜNK.
Mint az „egyetlen, igaz hit.” És ő a minta. Ő a bálvány. Itt személyi kultusz uralkodik, kérem szépen.
Az én hibám csak annyi, hogy nem vagyok vakon hívő ember. Ezért kerültem a máglyára. Ezért emésztette lelkem annak a pokolnak a tüze, amit ő táplált és még 31 éves fejjel is ennek haloványan izzó parazsát taposom. Mert nem múlt el a fájdalom, hiába sikerült kinyitnom a szemem. Ez egy olyan dolog, amin szerintem sosem fogom igazán túltenni magam.

Engem nem zavart, amikor Apám azt mondta, hogyha elölről kezdené az életét, nem lennének gyerekei. A húgom nagyon kiborult. Benne ez mély sebet ejtett. Én csak nem tudom, hogy ez egy átgondolt mondat volt-e részéről és fel se fogta, kiknek mondja vagy direkt bántani akart vele. Én nevettem. És közöltem, hogy tán jobb is lett volna. Erre én lettem a hülye.
Mégis mindannak, amit megéltem vele és általa, nem tudom azt mondani, hogy gyűlölöm. Valamilyen szinten szeretem és hiányzik. Legalábbis annak az emléke, aki rééééééégen volt. De már nem ejt kétségbe jelenlétének hiánya. Már nem agyalok rajta (annyit) és az elengedés folyamata aránylag jól zajlik. Vannak az ember életében olyanok, amiket egyszerűen jobb elengedni önnön boldogságod és nyugalmad érdekében. „Szerencsémre” nekem az Apám ilyen. Túl empatikus vagyok ahhoz, hogy ez könnyedén menjen és az elszakadás sem azért történt, mert én döntöttem így. 30. születésnapomra egy szakítás volt az ajándékom tőle. De kajak, a legrosszabb szakító duma: „Jobb lenne, ha mi most egy jó darabig nem beszélnénk. Se sms, se telefon, se messenger, semmi.” épp hogy az „azért a későbbiekben még lehetünk barátok” nem hangzott el. Elhatároztam, hogy akkor sírtam miatta utoljára. Persze az egészet én indukáltam azzal, hogy a szokásos pereskedéssel kapcsolatos otromba monológja után megkérdeztem, hogy egyáltalán szeret-e engem vagy kíváncsi-e rám, mi van velem. Képes-e velem úgy beszélni valaha, mint apa a lányával?
Az utolsó, amit mondtam neki, az az volt, hogy sajnálom, hogy ilyen. Én szeretem, de ha neki ez kell, akkor boldog szülinapot neki is.
Minden esetre az, hogy ő a biológiai apám, nem jelent semmit. Nem több ennél. Erre a titulusra degradálta önmagát. És az, hogy ő milyen ember, az nem az én hibám.
Nem az én hibám, hogy megszülettem. Még csak nem is az én döntésem volt.
Nem kevés munkába került összekaparnom némi önbizalmat és végre megtaláltam a magam kis helyét a világban.

Lehet, hogy valakinek az anyja ilyen. De azért, mert valaki csúnyán szólva megcsinált téged, nem hiszem, hogy bármiféle jogot formálhat az életedre és a döntéseidre. Nem is szabadna olyan példáknak léteznie amilyen a miénk. Szerintem a család „feladata” az útmutatás és a támogatás, példamutatás értelmes keretek között. Úgyis azt viszed magaddal tovább, amivel azonosulni fogsz. De ahol irányítani akarnak, az már beteges és nem jó.
Nekem sajnos több, mint egy évtizedbe került letisztáznom magamban ezeket a dolgokat. Mindazonáltal olyanról is tudok, aki ezt csúnyábban megsínylette és a mai napig benne él. Nem természetes. Ha már annyira fejlett és haladó szellemiségű világban élünk, nem arra kéne apellálni, hogy „bezzeg atyáink idejében….” vagy „bezzeg mi annak is örültünk, hogy…”, hanem hagyni kibontakozni a fiatalságot, mert igen, mi abba a szerencsés helyzetbe születtünk bele, hogy már megtehetjük. Választhatunk. És hálás vagyok Édesanyámnak, hogy ő sosem akart irányítani. Terelgetett, nyilván. De sosem akarta átvenni az irányítást az életem felett. Sosem feledem el, amikor az egyetem erőltetése miatt bocsánatot kért utólag. Nem is csak azért, mert jól esett, hanem ékes bizonyítékát adta arról, hogy igenis, a tisztelet kölcsönös és nem korfüggő. Tisztellek, mert te is egy emberi lény vagy. És egy szülő is elismerheti, ha hibázik. És lám, nem lettem tőle drogos. Nem szállt el az agyam. Cserébe bőgtem. :D
Szóval csak annyi. Azért, mert valaki Apád/Anyád, nem jár neki instant a határtalan tisztelet. Tisztelem, mert van bennem egy alaptisztelet ami a szülőknek jár. De a többit igenis ki kell érdemelni. És aki engem nem tisztel, mint önálló emberi lény, azt én sem fogom tisztelni. Amilyen a fogadj isten, olyan az adjon isten. És pont leszarom, ha éppen családtag. Mert nem ő tett neked szívességet azzal, hogy a világra hozott! Az az ő döntése volt, hogy felelősséget vállalt. És ugye a Kisherceg és a rókája… na, ez pont olyan.

Jelenleg hogy érzed magad? Úgy gondolod, végső soron többet épített, mint rombolt ez rajtad? Tudtál belőle valamiféle előnyt kovácsolni?

 Nagyon vegyesek az érzéseim és szerintem ez már így is marad. Végigmegyek szinte mindenen az érzelmi skálán :D hangulattól és aktuális lelkiállapottól függ. De minden esetben ott van a racionális énem, aki rám szól ha esetleg a bűntudat kerítene hatalmába.
Nem gondolom, hogy bármit is épített volna ez az egész. 100%-osan rombolt. Az, hogy felismertem dolgokat, nem lágyít az egészen. Számomra ez megbocsáthatatlan és nem olyan, amit bárkinek is meg kéne élnie. Előnyt kovácsolni…? Hát... nem. Tán annyi, hogy a legkisebb húgomnak támaszt tudok nyújtani, ha szüksége van rá.

Úgy vélem, országunkban szinte a társadalmi berendezkedés része a romboló családi háttér. A magyarok nagyon nagy része nem is tudja, hogyan kezelje a saját érzéseit, nem tudnak eléggé komplexen problémát átlátni és közösen megoldani. Mit gondolsz, változhat ez a helyzet, javul esetleg, vagy továbbra is rengetegen vannak ilyen szülőkre kárhoztatva?

 Valahol bízom benne, hogy javulni fog, de csak nagyon kis mértékben. Talán egy haladóbb szellemiségű társadalomban vagy éppen a hozzám hasonlók, akik úgy döntenek, hogy családot alapítanak és a rossz példával szembeszállva teszik ezt, kevesebb az esély erre. Mindazonáltal azt vettem észre, hogy iszonyatosan sokan ragadtak meg régi normáknál és khm, „értékeknél” amik bizonyos embertípusok (direkt fogalmazok így, mert elég sok mindent szándékozok ebbe beleérteni), nemek, nevelés, oktatás stb. erős megkülönböztetését és bánásmódját erősíti. Szerintem még mindig mocskosul kirekesztő társadalom vagyunk.

Tinédzser korban könnyen rásütik az emberre, hogy nehezen kezelhető, "kamaszodik". A magam részéről mindig is ellenszenvet éreztem, amikor ezzel a kifejezéssel magyarázták meg, hogy a gyerekkel miért nehezebb, egyúttal ledegradálták. Én úgy gondolom a "kamaszodás" nem egy negatív dolog, az ember ebben a korban nem lázad, hanem nyílik a szeme, érik, a világ szélesedik számára és annak egyre nagyobb részére reflektál. Az nem a tinédzser hibája, hogy a szülő ezt képtelen a helyén kezelni, szerintem erre Te is jó példa vagy. Mit mondanál azoknak a tiniknek, akik hasonló gondokkal találják szembe magukat és most a Te szavaidat olvassák? Lenne számukra tanácsod?

 Szerintem fontos az, hogy tisztában legyünk saját értékeinkkel és jogainkkal, de nem szabad ezt sem eltúlozni. A jó szülők első sorban nem azért vannak, hogy élvezetből megszívassanak, hanem terelgetnek, irányt mutatnak ami nyilván azon alapul első sorban ahogy ők gondolkodnak. Tudni kell megkülönböztetni mi a különbség a jóindulatú iránymutatás és a basáskodás között. Úgysem fog soha mindenki mindenben egyetérteni, de alkalmazni és átültetni a saját értelmezésedbe azt, amit tanultál, hasznos. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az idősebb is tanulhat a fiatalabbtól. Szóval, ha tényleg egy lelki bántalmazóról beszélünk, akkor ennyit mondanék: egyáltalán nem vagy attól kevesebb, mert az éveid száma az, és nem kell csak azért meghunyászkodni valakinek mert ő az apád/anyád. Ugyanúgy, ahogy egy suliban/munkában sem kötelességed eltűrni a megaláztatást. Ha a szülő csinálja, neki sem szabad fejet hajtani, mi több, nem szabad bűntudatot érezned mert más vagy, mint ő. Azért, mert része volt abban, hogy a világra jöjj, nem jogosítja fel rá, hogy uralkodjon feletted.

Több embertől olvastam már hasonló témában különböző felületeken, hogy a rossz tapasztalat arra jó, hogy az ember megtanulja, milyen szülő NE legyen. Most ne menjünk bele abba, tervezel-e egyáltalán gyereket vállalni, teljesen magánügyed, csak tételezzük fel, hogy van egy lányod, aki tökéletesen máshogy látja a világot, mint Te, észreveszed rajta, hogy abszolút ellentétesen reagál. Mit gondolsz, hogyan kezelnéd? Nyilvánvaló számomra, hogy rendkívül tudatosan, de mégis, mi lenne a recepted?

 Számomra minden kapcsolatnak esszenciája a kommunikáció. Ha belegondolsz, hogyan alakulnak ki barátságok, párkapcsolatok – beszélgetéssel. Jó esetben sok-sok beszélgetéssel. Ahogy kezded megismerni a másikat. Nincs ez másként a szülő-gyerek kapcsolatával sem. Nem jelentheted ki több tíz év után sem, hogy igazán ismersz valakit, pláne ezt egy olyan emberrel aki még épp csak ismerni kezdi a világot, folyamatosan újabb ingerek érik és alakul a személyisége. Bármilyen probléma, ellentét merül fel, az első mindig annak lekommunikálása. Nem szégyen megkérdezni, érdeklődni afelől ki mit miért gondol úgy ahogy. Milyen indíttatásból cselekedte azt, amit. Vagy egyáltalán néha leülni és beszélgetni dolgokról, mint ahogy felnőtt társaddal tennéd. Semmiképp nem úgy kezdenék bele egy ilyen beszélgetésbe, hogy azt éreztetem: felette állok. Ha jó nevelést kapott (és merem feltételezni, hogy igen), akkor nagyon is tisztában van az erőviszonyokkal, viszont ha úgy kezelem, mint egy értetlen kis hülyét akinek minden sajátommal nem egyező gondolatát baromságnak tartom, az egész csak frusztrációt vált ki belőle és az egész egy számonkérés hangulatában telik ahol vagy hazudni „kényszerül” vagy kínkeservesen előadja, esetleg duzzogva faképnél hagy.
Én ezt a példát láttam Anyukámtól és lásd; nem fajultam el. Így is lehet. Így kéne.

Azt mondják, az egyik dolog, ami segítheti az elengedést, ha az ember képes megbocsátani. Érzel haragot édesapád iránt? Meg tudsz neki bocsátani?

 Persze, hogy érzek… sose volt kérdés. Leginkább viszont a tömény csalódottság az, ami dominál a vele kapcsolatos érzéseimben. Csalódtam benne, mint Apában – akinek a szeretetéért meg kellett küzdeni és bármennyit is gyötörtem magam, sosem sikerült. Haragszom rá, mert nekem nem volt meg az az apafigura az életemben, akiben 100%-osan megbízhatok és számíthatok rá bármikor. És a lányoknak szerintem ez különösen fontos lenne. Legalábbis nekem az lett VOLNA. Csalódott vagyok, mert meg sem akart ismerni, annyira már nem érdekeltem őt (én sem). Haragszom, mert míg hugiéknak voltak közös Apa-Lánya programjai, nekünk sosem és azért is mert bármikor hívtam el bárhová, az egyszer se valósult meg. Nem gyűlölöm vagy ilyesmi, de szerintem elég szomorú az, hogy a csak pár éve ismert nevelőapámban jobban megbízom, mint benne valaha is és tudom azt, hogyha egyszercsak felhívnám „Pótfatert”, hogy szeretnék vele komolyan és bizalmasan beszélni, akkor ő ott lenne és őszintén figyelne. Ahogy történt már ilyen. A bűntudat ilyenkor kopog be néha, hiába tudom, hogy tök indokolatlanul. Csalódott vagyok, hogy nekem az Apukám csak biológiai értelemben létezik.
Nem zárkózom el még így sem egy, hát hogy is mondjam…? Hűvös, „tudunk egymás létezéséről és félévente egyszer beszélünk, kivel mi van” szülő-gyerek kapcsolattól, de olyan igazi sosem lesz. És igazából tudom, hogy ez is tök gáz, mert még erre sem lenne méltó. De hát szentimentális vagyok…
Megbocsátani? Soha. Ennél a témánál nem hiszek a megbocsátásban.

Nagyon köszönöm a kendőzetlen, őszinte sorokat Neked!

NEManya