Az idős asszony levette a teának forralt vizet a tűzhelyről, virágos bögrékbe töltötte, huncut mosollyal rám nézett és megkérdezte:
- Kérsz bele bort?
Gyerek voltam, alig múltam tíz éves, izgalmas cinkosságot éreztem a dologban, habár tudtam, az öregek gyakran isszák fehérborral a fekete teát, nagyapámtól pedig kaptam időnként egy-egy kortyot a nedűből a hatszögletű, kicsiny üveg pohárba, amikor ment a spájzba a napi egy decis fejadagjáért.

Úgyhogy hevesen bólogattam, úgy éreztem, ez ilyen felnőtt dolog, de az ezüst hajú néni ügyelt, hogy alig fél ujjnyi jusson a bögrémbe. Mikor már előttünk gőzölgött a forró ital, folytatta a történetét, amit még akkor kezdett el, amikor a bundáskenyeret majszoltuk. Szóval, mondta, az ötvenes évek végén a Duna partjához közel laktak, ha minden igaz, Mohácson, de már nem emlékszem tisztán, annyi helyről beszélt nekem az évek alatt. Kilencen voltak testvérek (kettő még csecsemő korában meghalt), de mindahányan az ország más-más területén születtek; szinte évente költöztek, mint a vándorcigányok. Szóval az ötvenes évek vége járt, ő akkor lehetett tizenegy-két éves, még nem érte el a serdülő kor, de már serényen végezte otthon a házimunkát és vigyázott a testvéreire, lévén ő a legidősebb.

Tél közepén történt, hideg napok voltak, a tájat belehelte a zimankó, befagyott a Duna vize is. A helybéli gyerekeknek ekkor érkezett el az egyik legvidámabb időszak: mehettek korcsolyázni. Korcsolyára ugyan nem telt, csak úgy a bakancs, csizma csupasz talpán siklottak a jégen. Minden nap lementek csúszkálni a folyóra, amikor csak tehették. Az akkor még gyereklány is a többiekkel tartott, s bár elmondták nekik a felnőttek, a nádas közelébe ne menjenek, valahogy mégis a buzogány közé keveredett. A jégtükör mélyről jövő, nyikorgó panaszokat sóhajtott a lányka súlya alatt. Elindult vissza, a többiek felé, de a talpa alatti jég következő, öblös jajszava az utolsó figyelmeztetés volt egy kegyetlenül gyors csapás előtt. A pillanat töredéke alatt éles reccsenés szúrt a fülébe és tűnt el a talpát támasztó szilárd talaj. Észbe se kapott, azt mondja, már a víz alatt is volt. Nem tud úszni, sosem tudott, de ha tudott volna sem ér vele túl sokat, hiszen egy másodperccel később már csak a sikamlós táblát érezte a feje fölött. Elkeveredett a léktől.

Páni félelemmel csapkodott minden végtagjával, de hol a fagyos vizet, hol a sás egy-egy szálát találta csak a szürke, színtelen és zavaros közegben. A riadt kiáltás lökte levegő méretes buborékokban hagyta el tüdejét, fájdalmas űrt hagyva maga után. Végtelennek érződött az idő. Azt már alig fogta fel, mikor apró, de erős kezek nyúltak utána és ragadták meg a kabátját. Együttes erővel húzták ki a gyerekek, a riadalom kipihenése után pedig a testvérei kísérték haza.
- Mikor hazaértem, még jól el is vertek - teszi hozzá, mintegy mellékesen.
Tátott szájjal ülök a lassan kihűlő teám fölött, ami már szurokfekete a benne hagyott filtertől, a meleg konyha ablakán át tűnődve nézem a kint kavargó hóesést.

- Hát, mama - mondom aztán - jó nagy szerencséd volt.
- Egyikőtök se lenne - neveti el magát, öreg hangszálak adta rekedtes kacaja pedig természetes, mintha csak a szüretről mesélt volna az imént.

NEManya