Jane korán érkezett, ahogy minden reggel, hogy előkészítse a boltot az első vásárlók érkezéséig. Hűvös, de napos reggel volt, blúza fölé csak egy kendőt öltött vállára, amit most a fogasra terített. Hullámos, gesztenyebarna haját a tarkójára kontyolta, ahogy az divatos volt az ő korában lévő, éppen csak nővé érett, fiatal lányok között.
Óvatosan, körültekintően tisztogatta le a kirakatba pakolt kalapokat, melyeket saját kezével készített. Nagynénje korán megtanította neki a kalapkészítést, mostanra igazi mestere lett a szakmának, nemcsak ügyesen dolgozó kezei miatt, hanem mert ösztönösen érezte az esztétikum ízét. Változatosabbnál változatosabb női fejfedői egyre népszerűbbé váltak, az utóbbi hónapokban pedig már nemcsak a városból, hanem messzebb vidékekről is érkeztek vevői. A néni már túl öreg volt hozzá, hogy részt vegyen az üzlet életében, így Jane végezte a munka oroszlán részét, de, hogy győzze erővel, maga mellé vett egy fiatal bakfist, Agnest, aki szükség esetén szívesen besegített neki.
Jane felsepert, felmosott és kitárta az ajtót, hogy a padló hamarabb fölszáradjon. Ahogy álldogált a bejárat küszöbén és a csendes főutcát kémlelte, jólesően szívta be a friss, tavaszi levegőt. Még a por sem zavarta, amit a mellette elhaladó lovas kocsi vert fel, pedig nénje mindig bosszús volt, ha beszállt a por az üzletbe, hát még ha takarítás után történt!
A szemben lévő csokoládébolt is zárva volt még, habár a magas, vékonydongájú szőke ifjú átszellemülten díszítette a frissen elkészült, pompás édességeket. Jane azon merengett, micsoda művész a férfi, meg öreg mestere, hiszen kezeik alól oly’ csodák kerülnek ki, miket nem is lenne szíve megenni. Az ifjú mintha érezte volna magán Jane szelíd tekintetét, felpillantott. Kedves mosolyt küldött a lánynak, majd folytatta munkáját. Jane érezte, ahogy elvörösödik, tüstént be is szaladt, egyébként is eljött a nyitás ideje. Becsukta maga mögött az ajtót, majd átfordította az üvegen ringatózó, cirádás betűkkel írott táblácskát: NYITVA.
A nap kellemesen telt el, készített egy újabb fejfedőt, sárga színűt szolid fehér csipkékkel, közben volt néhány kedves vásárlója is. Éppen kezdett rendet rakni, mikor nyílt az ajtó, a fölé szögelt csengettyű pedig halkan figyelmeztetett az újabb betérőre, mint szégyenlős cselédlány a szigorú gazdasszonyt. A csokoládéboltos férfiú állt az ajtóban, egy szőke lokni a szemébe lógott, magán felejtett kötényén megszáradt massza tarkállott. Jane óhatatlanul is szemügyre vette, s bár próbálta palástolni, a férfi ezt észlelvén zavartan kapta le magáról a kötényt.
- Elnézést – kezdte – nem lett volna illő így megjelennem. Csak féltem, hogy bezár, mielőtt átérnék.
- Miben segíthetek? – érdeklődött Jane, udvariasan nem véve tudomást a szóban forgó történésről.
- Nos… öhm – az ifjú kapkodva lépett előrébb az egyik polchoz. Válla sokkal szélesebb volt, mint amilyennek az út túloldaláról tűnt, bőre finom, arcán egy borosta nem sok, annyi sem volt. Néhány pillanat alatt végigsiklott a polcon lelhető választék fölött, majd leemelt egy bordó, nagy karimájú kalapot.
- Ezt kérném – ahogy Jane kezébe adta, az imént még dinamikus mozdulatai elgyengültek, meleg tekintetét a lány szemébe fúrta.
- Öhm… igen – Jane zavartan vette át a kalapot és olvasta le a címkére írt árat. Meglehetősen drága darabot választott a férfi – Ajándékba lesz?
- I… igen – a kérdezett halkan köhintett – Igen.
- Szeretné, hogy becsomagoljam? – Jane szeretett volna gyorsan szabadulni a helyzettől, úgy érezte, megfő összeszaladt vérében az arca, ő maga sem értette, miért nem köszön el inkább hamar.
- Igen, köszönöm! – vágta rá amaz.
Jane a krémszínű, fényes selyempapírért nyúlt, de félúton elakadt a keze. Bizonytalanul kérdezett, a férfire ránézni sem mert:
- Különleges hölgynek lesz? Ha nem… vagyok indiszkrét. Csak mert van… sokkal díszesebb papírom is.
- Köszönöm, nagyon nagylelkű öntől, de ez tökéletes lesz. A menyasszonyom az egyszerűséget kedveli.
Jane bólintott és szótlanul csomagolta be az ajándékot a papírba, majd tette gyengéd mozdulatokkal díszdobozba. Mindeközben a szégyen pírját érezte magán, mélyen belül pedig valamiféle csalódottságot, amit nehezen tudott volna magának is megmagyarázni.
- Tessék – óvatosan adta át a dobozt, az ifjú pedig legalább ilyen gyengéden vette el, lopva Jane szemébe nézett és kellemes estét kívánva kisietett az ajtón.
A menyasszonya. Micsoda elkötelezett ifjú, ilyen drága ajándékkal csak az igazán szerelmes férfi kedveskedik. Aznap este Jane nehéz mellkassal fordította el a kulcsot a zárban, mintha ezzel nemcsak a kalapokat zárta volna el, de önmagának egy fontos részét is.
A következő napok bár kívül eseménytelenül teltek, Jane fejében háború dúlt, nem is értette, honnan ez a zaklatottság, de lelke nehéz volt, gondolatai csapongtak. A kalapok sem készültek olyan gyorsan, mint előtte, ráadásul nem egyet szét is szedett, még mielőtt meggondolhatta volna magát. Nem volt velük elégedett.
Egy héttel később valamelyest újra nyugodtan, dúdolva rendezgette a kirakatot, mikor arra figyelt fel, hogy a csokoládéboltos férfi a díszdobozzal a kezében közeledik. A lány úgy ugrott ki a kirakatból, mintha rugó pattant volna a talpa alatt. Sebtiben a pult mögé guggolt, mintha az alsó fiókokban kutakodna. Hallotta a kicsiny csengőt, „giling-galang”, mély levegőt vett, majd igyekezett természetesen feltápászkodni.
- Jó napot! – köszöntötte a férfit mímelt meglepettséggel.
- Jó napot! – mosolygott az ifjú, néhány pillanatra minta elfeledkezett volna róla, hogy ő jött ide, tehát neki van mondanivalója – Öhm… nos…
- Nem tetszett a kalap? – érdeklődött gyorsan Jane, arcán aggodalommal. Az lenne csak kellemetlen!
- Jaj, nem, minden rendben volt vele – kezdte a férfi – mármint a kinézete elragadó. Csak éppen… kicsi.
- Kicsi… - Jane ezt félig mondta a férfinek, félig magának, közben elmerengett.
- Kicsi – ismételte a férfi.
Jane összerezzent, mintha álmodozáson kapták volna.
- Szeretné, hogy beletoldjak? – kérdezte – Nem kerül semmibe.
- Dehogy, ne fáradjon! – mondta hirtelen az ifjú – Inkább vinnék egy másikat.
Jane bólintott, kis ideig morfondírozott azon, mely darabok nagyobbak méretben, aztán néhány stílusban hasonlót tett a pultra. Az ifjú némán nézte végig sürgését, szemében elbújni igyekvő csodálattal, amit gyakorlott asszonyok tüstént észrevettek volna, csak a naiv Jane nem látott belőle semmit.
- Nos, ezeket merném ajánlani, ha az előző egyébként tetszett a hölgynek – szólalt meg aztán kedvesen.
- Ez tökéletes lesz – bökött rá a királykék színűre a férfi, szinte gondolkodás nélkül.
Jane kicserélte a két kalapot, az újabb darabot nem kevesebb gonddal csomagolta díszpapírba. Feltűnt neki, hogy az előző mintha ki sem lett volna emelve a dobozból.
- Parancsoljon – nyújtotta át aztán a dobozt a férfinek.
- Nagyon köszönöm… milyen faragatlan vagyok – szólalt aztán meg a férfi – be sem mutatkoztam még önnek. A nevem Marcus. Marcus Johnson.
- Jane Portman. Nagyon örvendek, Mr. Johnson – Jane kimérten nyújtotta kezét, a férfi kézcsókja pedig olyan óvatos volt, mint a hajnali, cikázó szellő.
Micsoda mélykék szempár! Jane eddig észre sem vette, talán mert eddig nem bátorkodott huzamosabb ideig a férfi szemébe nézni. A hosszasan egymás szemében időző pillantással pedig szörnyű lelkifurdalás ragadta el, tisztes hajadon nem teszi ezt jegyes férfival. Hirtelen el is köszönt, majd úgy tett, mintha a fiókban való további kotorászás mindennél fontosabb lenne. Mr. Johnson zavarodottan mormogva kívánt további szép napot és azzal kisietett. Micsoda szégyen! Miféle rongy erényű nő viselkedik így! Jane forrongva korholta magát, miközben rohanvást rendet rakott a boltban zárás előtt.
Újabb egy hétig nem hallott Mr. Johnson felől, erőnek erejével vette rá magát, hogy ne nézzen az édességbolt irányába, merő véletlenségből sem szerette volna, hogy a férfi is éppen akkor pillantson a kalapüzlet felé. Aztán újra megszólalt a csengettyű. „Giling-galang”, csivitelte halkan. Jane megpördült a tengelye körül, a csipkék rendszerezése abbamaradt.
- Jó napot, Miss Portman! – biccentett a férfi, kezében a jól ismert dobozzal.
- Jó napot, Mr. Johnson – mondta a lány halkan, csodálkozva méricskélve a dobozt.
- Rendkívül restellem – kezdte az ifjú – sajnos megint vissza kellett hoznom.
- Oh – Jane szelíd hangjából enyhe csalódottság tűnt ki, mindazonáltal szíve mélyén öröm pislákolt, amiért a férfi újra feltűnt nála – szeretné, ha visszaadnám a pénzét?
- Nem-nem, dehogy! – csapott le a válasszal Mr. Johnson – talán csak vinnék egy másikat.
- Mi volt a baj? – érdeklődött a lány.
- Más színben jobb lenne – érkezett a hamari válasz.
Jane emlékezetből összeszedte a többi, méretben passzoló darabot, de a sort két újabbal egészítette ki. Csekély bűntudatot érzett a két, nemrégiben elkészült fejfedő miatt, hiszen szándékosan választotta ezt a méretet a munka során.
- Nahát, ezeket a múltkor nem láttam! – azzal az ifjú szórakozottan kapta fel a mélyzöld, igen előkelő darabot.
- Igen, a héten készültek el – mondta szégyenlősen Jane.
A férfi ránézett, abban a pillantásban pedig valami sokkal több bújt meg, mint merő csodálkozás.
- Rendben, ez úgy hiszem, tökéletes lesz.
- Talán könnyebb lenne, ha a menyasszonyát is magával hozná legközelebb… Elnézést! Sokat fecsegek – szégyellte el magát Jane.
A férfi felnevetett:
- Valóban.
Több szó nem hangzott el köztük, mindössze az elköszönés.
Még hogy hozza el a menyasszonyát! Badarság. De talán jobb is lenne találkozni vele, biztosan csodálatos ara, megszűnne talán az a mellkast szétfeszítő, könyörtelen súly, ami hetek óta kínozza.
A következő néhány nap, Jane úgy érezte, maga volt a pokoljárás. Nem győzött a csokoládébolt felé nézegetni, hol a kirakatot igazgatva, hol az ablakot tisztogatva, hol csak az utcára kilépve levegőzni csendes időben, ezek a levegőzések pedig egyre hosszabbra nyúltak és Jane azon kapta magát, hogy a főutcát járó emberekkel is barátságosabb, az árut szállító kocsisoknak pedig kedélyesen köszön. Mindeközben néha összeakadt a tekintete a csokoládéboltban serénykedő Mr. Johnsonnal, aki simogató mosollyal nyugtázta ezeket az alkalmakat.
Jane szörnyen érezte magát. Feslett nő művel ilyesmit, márpedig ő mindig is tisztességes hölgy volt. Hovatovább Mr. Johnson is szégyellhetné magát, elvégre jegyben járó úriember ilyen viselkedésre nem adja a fejét, hát ki hallott már ilyet?!
Elteltek a napok, eltelt egy hét is, aztán kettő.
Jane lelkében furcsa sivárság terjedt és fojtogatta szívét, mint a folyófű. A férfi már nem nézett felé a desszertüzletből, a tavaszi napmelegben fürdő főutca kopár lett számára, az út felmelegedett pora is barátságtalannak tetszett, amint végiglépkedett benne. Egykedvűen takarította ki az üzletet, a szellőztetés alatt is inkább a pultot sikálta le, mintsem az ajtóban álljon és bárgyún a bakon ülő kocsisoknak köszöngessen.
A bolt ezen a napon forgalmasabb volt, mely máskor boldoggá tenné, most minden vevővel való csevegés nehezére esett és közben egészen máshol járt. Mikor végre az utolsó vásárló is kitette a lábát, Jane azt vette észre, hogy több, mint fél órával túlszaladt a zárás időpontján. A néni azt sem fogja tudni, merre marad ilyen sokáig, a végén még betegre fogja aggódni magát! A lány hamar átfordította az üvegen a táblácskát, aztán iparkodott az ollók, cérnák és díszes zsinórok elpakolásával.
„Giling-galang”, énekelte vidáman a csengettyű, mintha nem lenne hajlandó tudomást venni a kései óráról.
- Elnézést, de zárva va… - kezdte igen erélyesen Jane, de aztán a torkára forrott a szó.
Mr. Johnson állt az ajtóban, kezében a többször látott dobozzal, azon pedig egy kisebb másikkal. Ezúttal nem a jól ismert uniformisát viselte, hanem finom, szürke öltönyt és szép, fényes cipőt.
- Szeretném ezt visszaadni – mondta határozottan és a nagyobb díszdobozt a pultra tette.
Jane szótlanul nézte azt, a helyiségre feszült csend ült.
- Kéri vissza a pénzét? – kérdezte a lány erőtlenül, le sem véve szemét a dobozról. Túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy a férfire nézzen. Micsoda kellemetlen helyzet ez! Milyen előkelő hajadon lehet a menyasszony, milyen kritikus jellemű, hogy végül Jane egyik munkája sem felelt meg neki és milyen kínos ez a készítőnek. Hát hogy nézzen így a finom ifjú szemébe?
- Ne fáradjon vele! – mondta a férfi, szikáran kihúzva magát.
- Másikat szeretne? – tette fel az újabb kérdést erőtlenül Jane.
- Nem, köszönöm.
- Szó sem lehet róla, hogy ez esetben nálam maradjon a pénze! – hadarta a lány és a pult fiókjában tárolt dobozból összeszámolta a kalap árát. Kezei remegtek, mint a nyárfalevél, orcáján sütött a szégyenpír.
- Sejtettem, hogy ezt mondja – szólalt meg Mr. Johnson, akinek hangja szilárd volt, erős és öntudatos, azzal pedig a kisebb díszdobozt is a pultra helyezte – kérem, fogadja ezt el! A fáradozásaiért.
Jane kétkedőn pillantott fel, íriszük nem kapaszkodott össze hosszabb időre, mint egy rigó szárnycsapása, ez is túl kockázatos volt, Jane gyalázatnak érezte, hogy a férfi tanúja vöröslő ábrázatának. Az ifjú látva, hogy a lány nem mozdul, leemelte a dobozka tetejét, amiben egymástól mind különböző, de egymásnál nem szebb bonbonok sorakoztak díszpapír-ágyon. A középső a többinél valamivel nagyobb, fényes mázba mártott, vöröslő szív volt.
- Nézze – kezdte Mr. Johnson, majd megköszörülte a torkát. Jane ekkor végre ránézett, ő pedig mélyet sóhajtva folytatta – hazudtam önnek. Szégyellem magam, férfiemberhez nem méltó a viselkedésem, de talán magyarázza gyávaságom. Nincs menyasszonyom. Nem is volt sosem.
Jane e pillanatban megrökönyödött, szája enyhén elnyílt.
- Tudom és megvetésének állok elébe – folytatta a férfi felbátorodva – de magam sem tudtam, hogyan mondhatnám el önnek, hogy mióta figyelem már és milyen boldoggá tenne, ha meginna velem egy teát. Így kimondva még kínosabb, mint mikor a szavak csak a fejemben hangzottak el, pedig már akkor is a föld alá akartam volna süllyedni. Mindenesetre reménykedem: hajlandó megbocsátani nekem és elfogadni meghívásomat egy délutáni teára?
Jane meredten nézett az ifjúra, szíve kalapált, fejében pattogtak a gondolatok, mint nyári tarlóban a szöcskék. A két fiatal szótlanul nézte egymást egy végtelenségbe nyúló percig, a szoba csendjének feszültségét valami selymesebb érzés váltotta fel.
- Maga megvette azt a drága kalapot, ürügynek használva, hogy beszélhessen velem? – tette fel aztán a kérdést Jane, kiszáradt torkából rekedten indultak a hangok.
A férfi elmosolyodott és beszédesen felhúzta a vállát. Jane mellkasából könnyed kacaj gördült ki, tündérporrá morzsolva az eleddig oly’ nehéz követ, ami maga alá temette a szívét.
NEManya
