Gyermekkorom egyik legnagyobb élményeként hagyott lenyomatot bennem az édesanyám barátnőjénél eltöltött vendégeskedés. Szüleim félve hagytak ott a kedves házaspárnál arra a néhány napra, addig nem nagyon töltöttem időt nélkülük sehol sem, elvégre még a negyedik életévem se kerekedett ki.

Nyaralásom második napján kiautóztunk a városból a család egy tanyán élő feléhez.
Falusi csimota lévén nem volt idegen számomra a vidék zamata, de a tanyasi világ így is újdonságként hatott.
Smaragd színében játszott a környék, frissen hajtott fű párás illata úszott a levegőben. Tátott szájjal néztem körül a kocsiból kiszállva. Kellemesen zengett az ezer tagú tücsökkar kánonja, a boldogan futkosó, csatakos kutyák bohókás játéka megmosolyogtatott, a hatalmas, horgászbothoz hasonlító gémeskút az udvar elejében káprázatos látványt nyújtott. A nyári nap sugarai barátságosan cirógatták a hosszú, keskeny ház tetejét. Juhok végtelen nyáját hajtotta át előttünk a gazda, vizelet áztatta sarat hagytak maguk után a csupasz földön, aminek jellegzetes szaga az orromba kúszott. A birtok minden lakója lenyűgöző volt a maga valójában, hatalmasabbak, mint aminek a képeskönyvek lapján valaha tűntek. A racka tekintélyes szarvai végtelen lándzsák voltak gyermeki szememben, a megingathatatlan türelmű, tarka tehenek izgága borjai is óriásnak hatottak számomra.

Látogatást tehettem az erdészetben is, talán sosem láttam azelőtt annyira karcsú, égig érő fákat. Mint daliás sorkatonák, álltak egymás mellett büszkén az akkor még számomra ismeretlen fajták. Füttyögő-csicsergő madárdal kísérte sétánkat, az avar halkan porlott talpunk alatt.

Néhány óra múltán búcsút mondtunk az erdőnek, ideje volt a vacsorának a parasztház tornácán. Fogadásunkra már rotyogott is a gulyás a bográcsban, friss kenyér pihent a szúrágta asztalon. Hogy miként tudtam annyira szerencsétlenül csukni a járgány ajtaját, én sem tudom, de jobb kezem hüvelykujja annak rendje és módja szerint a túloldalon maradt. Éktelen sírásomra legalább öten ugrottak oda, egy felnőtt az ajtót nyitotta, másik engem kapott fel, harmadik már kiabálta is, hogy szaladjunk a kúthoz. Néhány pillanattal később gyámoltalanul álltam a gyűrű mellett. Ujjamat a jeges vízbe lógattam, szalmaszőke, apró copfom szomorúan hajladozott a kunsági szélben, úgy éreztem, még a szilaj kútágas is atyáskodva hajol fölém.

Csak nem akart múlni a szakadatlanul görgő könnycseppek karavánja, szipogva szűköltem szüleim után, akik immár másfél napja az ország másik felében voltak, abban a hitben, hogy e pillanatban porontyuk minden bizonnyal szikrázó örömbe burkolózva birkákat terel. A jajgató-búsuló, csöpp lányka látványa bizony a háziakat sem tette boldoggá, majd mikor már a tanya teljes népe kétségbe esett volna, a gazdasszony magabiztos arccal állt elő a megoldással:
- Ha bátor leszel és nem sírsz, választhatsz egy kiscsirkét, amit neked adok.
Mai napig emlékszem arra a langymeleg boldogságra, ami csordultig telítette izgatottan verdeső szívemet. Kékülő körmömről is megfeledkeztem, jobban mondva a pulzáló fájdalom már messze nem is tűnt elviselhetetlennek. Örömittasan szaladtam a birtok asszonya mellett, néhány perccel később nevetgélve ültem az ólban a naposcsibék között. Ki is választottam egy parányi jószágot, aki így hivatalosan is gondozásomba került.

Két személyt leszámítva mindenki azt hitte, hogy ez jelképes ajándék: az egyik én voltam, a másik a gazdasszony, tehát ketten nem lepődtünk meg, amikor búcsúzás után, a lemenő nap narancsos fényében, még sietve az ölembe csúsztatott egy halkan csipogó, lyuggatott cipősdobozt.

A vakációm letelte után ez a cipősdoboz további százhuszonöt kilométert utazott velem pelyhes kis tartalmával együtt, szüleim pedig két információval lettek gazdagabbak a boldog arcom adta első benyomás után: az egyik az volt, hogy Kecelen hagytam a hüvelykujjam körmét. Ennek nem annyira örültek. A másik pedig, hogy hoztam helyette egy csibét. Ezen sem örömükben nevettek, ugyanis én bizony hallani sem akartam róla, hogy ő is a tyúkudvarban lakjon a többiekkel.

Így hát a jövevény hónapokon át élt velünk az előszobában, nehézkes meggyőzésem után pedig a belőle vált szelíd kendermagos hosszú évekig, háborítatlanul kapirgált a kertben, amíg le nem hullott számára az utolsó falevél. Egy körmömbe került az ő szép, hosszú élete. Kettőt is adtam volna érte.

NEManya