NEManya blog

Ez itt nem egy anyablog. Ez egy nagynéni blogja.

Nem hall engem, mégis ért

2020. június 06. 16:30 - NEManya

Néha eszembe jut, mi lenne vajon Csipivel, ha anno máshoz kerül. Milyen élete lenne, milyen szokásai, milyen gazdija, mi lenne az ő közös szeretetnyelvük. Aztán mindig végtelenül hálás vagyok az életnek, hogy valamilyen csoda folytán éppen akkor és éppen úgy a mi házunkban lelt otthonra, hogy a gyerekorvosom pont akkor arra gondolt, az az apró, vékony, krémszínű kölyök hatalmas, labdaszemekkel nálunk lesz a legjobb helyen.

Bár kölyökkorából fényképek sincsenek róla, a mai napig élénken emlékszem rá, arra, ahogy a füleivel radarozva, kényelmesen kimászott a kilyuggatott cipősdobozból, aminek anyám az imént emelte le a tetejét. Készenlétben álltunk, hátha megriad és elszalad, bebújik valamilyen bútor alá, de ő csak érdeklődve körülnézett és kényelmesen körbesétált. Megnézett, megszagolt mindent, ráérősen, akkurátusan, aztán játszani kezdett egy pattogós, tömör gumilabdával a szoba bordó padlószőnyegén, amit óvatosan gurítottam neki. Itt, ebben a pillanatban köttetett közöttünk valamilyen leírhatatlanul erős szövetség. Tizenegy éves voltam. Gyerek még, akinek minden cicáját vagy megmérgezték, vagy elütötték korábban és amikor a hat éves kandúrom aludt el utoljára a kazán tetején a kamrában, nagyanyám azzal vigasztalt, hogy öreg volt már. Milyen abszurd. Öreg...

Mostanra tudtam csak meg, mit jelent az „öreg” egy macska esetében. Ahogy az akkor cipősdobozból kimászó, az óriási világot érdeklődéssel kémlelő macska tizenhat évvel később mellettem szuszog. Nem olyan kicsiny már, nem olyan, mint négy vékony, rugalmas pálcikán szaladó kobold, aki hol az ajtó tetejéről figyeli birodalmát, hol az iskolatáskámban gubbaszt. Nagy, erős, ám mégis törékeny, nyugodt és lassú. De a tekintete nem változott. Még mindig ugyanaz a kíváncsi tekintet, ahogy minden új helyszín látványát csodálkozva issza be és ugyanaz a nyugalom, ahogy felfedezni indul. Néha, amikor egy-egy órára éveket fiatalodik vissza, meg-megvillan egy éles emlék az agyam egy hátsó zugában, mert a mozdulatai, az arckifejezése hűen tükrözik a múltat. Ahogy bolondosan hátracsapott fülekkel vadászik rám, ahogy bohóckodva vetődik be az ágy alá. Mintha el sem telt volna az a tizenhat év.

Máskor a szemeiben ennél sokkal többet látok. Amint csendesen, lábára támasztott állal pihen és csak a pillantását járatja ide-oda, mintha olyat is látna a múltban, amire én már nem emlékezhetek. Van, hogy elcsodálkozom a kiegyensúlyozottságán, a bizalmán, amit az első pillanatban nekem adott. Honnan tudta, kiben kell bízni? Honnan tudta, hogy velem biztonságban lesz?

Azt hiszem, a mi találkozásunk olyan sorsszerű volt és a kapcsolatunk annyira mélyen gyökerezik, hogy valahol máshol kellett először találkoznunk, máshol kellett annak elindulnia. Ki tudja, mikor és hol kapaszkodtak először össze lelkeink, de talán nem a gyerekszoba bordó padlószőnyegén labdázva. Talán valahol a múltban, egészen régen, elfeledett időkben ismertük már egymást, néztünk egymás szemébe hosszan, lassú pislantásokkal és tudtuk, vigyázunk egymásra. Talán én voltam a macska és ő volt a gazdám. Vagy mindketten emberek voltunk. Netán mindketten valami mások?

A dokija nem győzi minden alkalommal megjegyezni, hogy ilyen kedves, kezes macskával még nem találkozott, amióta praktizál. Én magam sem értem, ő az, aki sosem támad, sosem panaszkodik, ha ellenkezik is, azt is finoman. Feltétel nélkül bízik meg bennem, akárhová viszem. Elég csak látnia. Ugyanezt a feltétel nélküli bizalmat szavazta meg Balázsnak is abban a minutumban, ahogy először leült nálunk a konyhaasztalhoz. Talán ezért nem esett nehezére cirka 1700 kilométerrel odébb költözni.

Újabban azzal lepett meg, hogy az egyébként hőn imádott tasakos kaját két nap alatt engedte el. Mintha értené. Lehet, hogy én sem vagyok százas, mert nem restelltem elmagyarázni neki, hogy a beteg veséje miatt lecseréljük a szárazat és a kedvenc nedves kajáját is, de valahol, ha nem is a szavakból, biztos vagyok benne, érti, amikor beszélek hozzá. Pedig még siket is!
Mégis, az elmúlt napokban mindössze néhány falat nedvessel beérte, hajnalban pedig fel sem keltett érte, csak azt látom, hogy bőszen fogy a száraz. Azzal lakik jól. Egy foltban nincs szőr a nyakán, leborotválták a vérvételhez. Én a váróban ültem, a doki mosolyogva hozta ki, akkor is megemlítette, hogy úgy megy vele az egész, mint a karikacsapás. Tényleg ilyen. Ilyen vele egy karomvágás, vagy fülpucolás, de még a lábainak mosása is, miután véletlenül a termékébe lép az alomban. Mindent türelmesen, kitartóan tűr. Aztán ha megvan, dorombolva odabújik. Mintha azt mondaná, nem haragszik; tudja, hogy muszáj.

Sokszor a takaró alatt alszik. Újabban néha kiabál onnan, riadtan, hangosan, mintha elfelejtette volna, hogy ő ment be oda és megijesztené a gondolat, hogy egyedül van. Ilyenkor felhajtom a takarót, szólok neki, a kezemet nyújtom, amit megszagol, kitekint rám, megérti, hogy itt vagyok, aztán visszafekszik aludni. Talán valamikor, régen, mikor egy másik időben fonódott össze a lelkünk, egyedül hagytam. Talán ezzel álmodik ilyenkor. Nem tudhatom.
De azt igen, hogy sosem lesz már egyedül.

csipke.jpg      

NEManya

Szólj hozzá!
Címkék: állattartás

A bejegyzés trackback címe:

https://nemanya.blog.hu/api/trackback/id/tr8715746116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása