Kicsivel több, mint egy éve vesztettem el Vilmát.
Azóta is gyakran gondolok rá, szüntelen a lelkiismeret-furdalás, amitől míg élek, nem fogok szabadulni: miért nem hoztam ki őt is magammal? Miért nem hoztam ki és vittem el a csodálatos dokinkhoz, három havonta, ahogy azt egy idős cicával kell? Miért nem tartottam őt is ellenőrzésem alatt, ahogy a felelősségérzet diktálja?

És bár megvannak a logikus magyarázatok, az akkor megváltoztathatatlan, makacs tények, utólag úgy érzi az ember, többet is tehetett volna. Hogy nem sietett eléggé, nem volt ott vele, amikor kellett volna. Folyton kapargatja az agyam egy sarkát a „mi lett volna, ha”. Mi lett volna, ha ki tudom hozni őt is magammal és időben elcsípjük egy megfelelő orvossal a betegségét.

De nem hoztam ki, nem tudtam. Lehetőségem pedig már sosem lesz rá. Csak hazamenni tudtam hozzá, anélkül, hogy tisztában lettem volna vele, az az utolsó pillanat.
És ez akkor íródott:

„Vilma cicát hat hónapos korában hoztuk el egy olyan helyről, ahol folyton bántották.
Tizenegy éve történt ez.

Ehhez képest Vilma mindenkit meglepve olyan szeretetreméltó viselkedést produkált, amit ki sem néznél egy bántalmazott állatból. Érezte, hogy ezúttal jó helyre került és bár voltak harcok két másik társával, valamint néha a kutyákat is rendre kellett igazítania, valódi békés, jámbor primadonnaként ücsörgött az ablakpárkányon.
Hercegnőnek becéztük, elvégre tényleg az volt. Ezüstös, különleges bundájú, hatalmas szemű, kecses mozdulatokkal kommunikáló cicahölgy.
Nem tudom, hogy lehetséges, hogy valaki, aki már csalódott emberben és rettegett állattól, ennyire kezes, ártatlan és nyíltszívű teremtés legyen.
Nem történhetett volna olyan helyzet, hogy ő bármelyikünket bántson. Legutóbb hordozó helyett hámmal vittem orvoshoz is, a váróban és a rendelőben egyaránt mintapáciensként viselkedett.

Fél éve a szívem szakadt meg, mikor Angliába költöztem és csak Csipimet vihettem, de úgy terveztem, néhány év és a hercegnő öreg esztendőit velem tölti majd.

Betegen várt haza.
Tudtam, de mégsem akartam tudomásul venni azt, hogy talán elértük az ösvény végét.
Kókadtan, roskatagon ült a párkányon. Öregecske, megtört kis korpusza mégis szeretettől duzzadva dorombolt, mikor karomba vettem.
Ártatlan, gyámoltalan kis lélek egy törékeny testben.

Ma egész nap szakad az eső.
Talán az ég is őt siratja.
Apró mancsa puha párnáját ujjbegyemmel simogatom, hogy érezze, itt vagyok. Az ember próbál kibillenthetetlen lenni, ahogy hallja az egyre erőtlenebb légvételeket. Az orvos maga a lábakon járó csoda, a megmentő. Nehéz elfogadni azt, amikor ő sem tud segíteni, mert egyszerűen nem ér oda. Meg ha odaér, akkor tud-e egyáltalán?
És ha nincs az orvos, akkor ki tud?!

Egy-egy légvétel mintha már nem is lenne, a következő pedig irtózatosan hangos, akár a földrengés.
Záporozó könnyeim mögött lelkemmel viaskodik a tudatom, leteremt, azt mondja, nem jó ez neki, ha én félek, ő is fél. Nem tehetem ezt vele!
Erőt veszek magamon, nagyot sóhajtok, gátat vetek a sírásnak. Nézem kicsiny, rózsaszín talpát, a foltos fülecskéket, a sárga szempárt, melyben egyszerre látom meg a kétségbeesést és a vágyakozást. Ekkor értem meg.

Itt az út vége és ő már tudja, ő már lelépne az ösvényről, csak én tartom vissza.
Hallottam már erről, de sosem gondoltam, hogy valaha én is halandó leszek, távol az ügyes-bajos, mégis könnyed mindennapoktól és megtapasztalom.
De az lettem. Halandó, aki szembesül az élet végével, nem a szobán kívül, nem tőle távol, nem egy sikertelen műtét közben. Mellette, kísérve őt végső útján, elgyengülve, sírdogálva.

De itt az út vége, ő pedig már lépne, csak a bátorításra vár. Irtózatos teherként nyugszik vállamon a gondolat: egy dologban segíthetek.
Lenyelem utolsó könnyeim, minden erőmet bevetve mosolyra húzom a számat, egyik kezemmel végigsimítom könnyű bundáját, másikkal azóta is tappancsát fogom.
- Nincs semmi baj. Aludj csak el!
Olyan gyengéden és szeretettel szólok hozzá, amennyire csak képes vagyok rá. Az utolsó szótag kicsit megremeg, nyomja a torkomat a fojtogató gombóc.

És nem sokkal később szembesülök azzal a hátborzongatóan gyönyörű csodával is, amikor ő megérti, elengedtem.
Utolsó légvétele olyan könnyű, mint a pihe.
Még sokáig nézem őt, gyönyörű, törékeny földi testét, amiben lakva vigyázott rám és szeretett gyengéden ez a tiszta lélek. Az a lélek, ami most elköszönt, hogy egy szebb helyre menjen, egy helyre, ahol nincs se bánat, se fájdalom, se félelem, hiszen a végtelen szeretet mellé bátorságot kapott útravalóul."

***

Az élet véges, időnk nem tudni, mennyi,
néha maradni terhes, de nehezebb menni.
Ha itt már lejárt és másutt kell lenni,
a legszebb, mit tehetsz, őt
elengedni.

***

NEManya