Néha eszembe jut, mi lenne vajon Csipivel, ha anno máshoz kerül. Milyen élete lenne, milyen szokásai, milyen gazdija, mi lenne az ő közös szeretetnyelvük. Aztán mindig végtelenül hálás vagyok az életnek, hogy valamilyen csoda folytán éppen akkor és éppen úgy a mi házunkban lelt otthonra, hogy a gyerekorvosom pont akkor arra gondolt, az az apró, vékony, krémszínű kölyök hatalmas, labdaszemekkel nálunk lesz a legjobb helyen.

Bár kölyökkorából fényképek sincsenek róla, a mai napig élénken emlékszem rá, arra, ahogy a füleivel radarozva, kényelmesen kimászott a kilyuggatott cipősdobozból, aminek anyám az imént emelte le a tetejét. Készenlétben álltunk, hátha megriad és elszalad, bebújik valamilyen bútor alá, de ő csak érdeklődve körülnézett és kényelmesen körbesétált. Megnézett, megszagolt mindent, ráérősen, akkurátusan, aztán játszani kezdett egy pattogós, tömör gumilabdával a szoba bordó padlószőnyegén, amit óvatosan gurítottam neki. Itt, ebben a pillanatban köttetett közöttünk valamilyen leírhatatlanul erős szövetség. Tizenegy éves voltam. Gyerek még, akinek minden cicáját vagy megmérgezték, vagy elütötték korábban és amikor a hat éves kandúrom aludt el utoljára a kazán tetején a kamrában, nagyanyám azzal vigasztalt, hogy öreg volt már. Milyen abszurd. Öreg...

Mostanra tudtam csak meg, mit jelent az „öreg” egy macska esetében. Ahogy az akkor cipősdobozból kimászó, az óriási világot érdeklődéssel kémlelő macska tizenhat évvel később mellettem szuszog. Nem olyan kicsiny már, nem olyan, mint négy vékony, rugalmas pálcikán szaladó kobold, aki hol az ajtó tetejéről figyeli birodalmát, hol az iskolatáskámban gubbaszt. Nagy, erős, ám mégis törékeny, nyugodt és lassú. De a tekintete nem változott. Még mindig ugyanaz a kíváncsi tekintet, ahogy minden új helyszín látványát csodálkozva issza be és ugyanaz a nyugalom, ahogy felfedezni indul. Néha, amikor egy-egy órára éveket fiatalodik vissza, meg-megvillan egy éles emlék az agyam egy hátsó zugában, mert a mozdulatai, az arckifejezése hűen tükrözik a múltat. Ahogy bolondosan hátracsapott fülekkel vadászik rám, ahogy bohóckodva vetődik be az ágy alá. Mintha el sem telt volna az a tizenhat év.

Máskor a szemeiben ennél sokkal többet látok. Amint csendesen, lábára támasztott állal pihen és csak a pillantását járatja ide-oda, mintha olyat is látna a múltban, amire én már nem emlékezhetek. Van, hogy elcsodálkozom a kiegyensúlyozottságán, a bizalmán, amit az első pillanatban nekem adott. Honnan tudta, kiben kell bízni? Honnan tudta, hogy velem biztonságban lesz?

Azt hiszem, a mi találkozásunk olyan sorsszerű volt és a kapcsolatunk annyira mélyen gyökerezik, hogy valahol máshol kellett először találkoznunk, máshol kellett annak elindulnia. Ki tudja, mikor és hol kapaszkodtak először össze lelkeink, de talán nem a gyerekszoba bordó padlószőnyegén labdázva. Talán valahol a múltban, egészen régen, elfeledett időkben ismertük már egymást, néztünk egymás szemébe hosszan, lassú pislantásokkal és tudtuk, vigyázunk egymásra. Talán én voltam a macska és ő volt a gazdám. Vagy mindketten emberek voltunk. Netán mindketten valami mások?

A dokija nem győzi minden alkalommal megjegyezni, hogy ilyen kedves, kezes macskával még nem találkozott, amióta praktizál. Én magam sem értem, ő az, aki sosem támad, sosem panaszkodik, ha ellenkezik is, azt is finoman. Feltétel nélkül bízik meg bennem, akárhová viszem. Elég csak látnia. Ugyanezt a feltétel nélküli bizalmat szavazta meg Balázsnak is abban a minutumban, ahogy először leült nálunk a konyhaasztalhoz. Talán ezért nem esett nehezére cirka 1700 kilométerrel odébb költözni.

Újabban azzal lepett meg, hogy az egyébként hőn imádott tasakos kaját két nap alatt engedte el. Mintha értené. Lehet, hogy én sem vagyok százas, mert nem restelltem elmagyarázni neki, hogy a beteg veséje miatt lecseréljük a szárazat és a kedvenc nedves kajáját is, de valahol, ha nem is a szavakból, biztos vagyok benne, érti, amikor beszélek hozzá. Pedig még siket is!
Mégis, az elmúlt napokban mindössze néhány falat nedvessel beérte, hajnalban pedig fel sem keltett érte, csak azt látom, hogy bőszen fogy a száraz. Azzal lakik jól. Egy foltban nincs szőr a nyakán, leborotválták a vérvételhez. Én a váróban ültem, a doki mosolyogva hozta ki, akkor is megemlítette, hogy úgy megy vele az egész, mint a karikacsapás. Tényleg ilyen. Ilyen vele egy karomvágás, vagy fülpucolás, de még a lábainak mosása is, miután véletlenül a termékébe lép az alomban. Mindent türelmesen, kitartóan tűr. Aztán ha megvan, dorombolva odabújik. Mintha azt mondaná, nem haragszik; tudja, hogy muszáj.

Sokszor a takaró alatt alszik. Újabban néha kiabál onnan, riadtan, hangosan, mintha elfelejtette volna, hogy ő ment be oda és megijesztené a gondolat, hogy egyedül van. Ilyenkor felhajtom a takarót, szólok neki, a kezemet nyújtom, amit megszagol, kitekint rám, megérti, hogy itt vagyok, aztán visszafekszik aludni. Talán valamikor, régen, mikor egy másik időben fonódott össze a lelkünk, egyedül hagytam. Talán ezzel álmodik ilyenkor. Nem tudhatom.
De azt igen, hogy sosem lesz már egyedül.

NEManya

Nagyon boldoggá tesz, hogy azt látom az utóbbi időben: friss cicagazdik tanácsokat kérnek. Ha lassú ütemben is, de növekszik a felelős állattartók száma. Úgy döntöttem, összeszedek ide egy „kezdőcsomagot” olyan gazdiknak, akiknek most lesz az első cicájuk, vagy most lesz először benti cicájuk.

1: Etetés, itatás

Először is: tehéntejet NEM adunk a cicáknak. Bármennyire is javasolják a régi motorosok, jó tudni, hogy a cicák laktózérzékenyek. És lehet, hogy szerencséd van és nem lesz tőle hasmenése, de akkor sem tesz jót. Senkinek sem tesz jót, ha természetellenesen megbolygatják az emésztését, a macskáknak sem. Cicatej, laktózmentes tej, kecsketej mehet nasinak. De egyik sem tudja igazán helyettesíteni a vizet, úgyhogy mindig legyen friss, tiszta vize.

Egy éves koráig kölyöktáp, utána felnőtteknek való, mindenképpen minőségi mind száraz, mind nedves eledel. Én alapvetően prémium szárazzal etetek (pl.: Hill's, Purizon, Orijen), a fontos az, hogy minél nagyobb százalékban tartalmazzon húst, gabonát és szóját viszont semennyit, valamint lényegesnek tartom, hogy színezék- és ízfokozómentes legyen a választott eledel. Csipi az első néhány évében csak szárazat evett, nem is szerette a nedveset, ez nem okozott problémát, mert mindig is sokat ivott. A tasakos kaja egyébként a nedvességtartalma miatt kellhet, ugyanis mind a vesének, mind az emésztőrendszernek szüksége van az elegendő mennyiségű vízre. Amióta Csipi nedves kajával is kényeztetve van, csak jó minőségű konzervet, vagy tasakost kap, egyet egy nap - gyakran kettőt, de korosodó őfelségének már mindent lehet (pl.: Applaws, Lily's Kitchen, True Instinct, Animonda). A Whiskas, Felix és társai junkfoodok, olyanok, mintha te mekis kaján élnél, nulla a tápértéke, ellenben minden más káros összetevővel dugig van.

Ha valami finomsággal szeretném meglepni a macskát, főzök neki egy kevés csirkemellet (vagy amikor havonta egyszer a konyhában tevékenykedem, leesik neki néhány nyers falat), egyébként meg szintén prémium minőségű nasikat veszek neki (nem Dreamies, az szörnyen rossz a veséknek), most éppen a Healthy bites márka a kedvence. Próbáltam a száz százalék szárított májat is, ami jó drága volt, de legalább elküldött vele a picsába.
+ 1 tipp: Ha gazdaságosabb megoldást keresel, vehetsz más márkájú, szintén minőségi száraztápot és adhatod nasifalat gyanánt.

FONTOS: étel és ital messze az alomtól. Láttam olyat, hogy a macska tálkái közvetlenül az alom mellett helyezkednek el. Te sem eszel a WC mellett ülve. Miért nem? Mert nem szeretnél bármilyen rusnya fertőzést elkapni. Na ugyanezért nem etetjük, vagy itatjuk a macskát sem a latrinája szomszédságában.

Változó, hogy miből szeretnek inni a cicák, neked is ki kell tapasztalnod a saját cicád szokásait. Gyakran nem szeretik a műanyag tálakat, helyette üveg, porcelán edényekből isznak szívesen. Az én macskám az első hat évében csak egy nagyon ronda, szocializmus korabeli műanyag kancsóból volt hajlandó inni. Utána egy vödröt választott, most pedig porcelán tálkát és kristálypoharat. Mit lehet tenni? Abban adod neki, amiből megissza. Néhány macska csak folyó vizet hajlandó benyalintani, vagy éppen annyit iszik, hogy ne aszalódjon össze, számukra találták ki az úgynevezett ivókutakat. Érdemes beszerezni egyet ilyen esetben.

2: Budi

Az én macskáim mindig rohadt igénytelenek voltak, abba végezték a dolgukat, amit adtam nekik, de én a szerencsés kevesek közé tartozom mások tapasztalatai alapján, ugyanis sok cica nem szeret mindenféle almot. Ezt is ki kell tapasztalnod.
Mindenképp fedett alomtálcát javaslok, jól elnyeli a szagokat és kevésbé tudja kikotorni az almot is, miközben homokvárat épít a szarára. Így is lesz bőven körülötte, úgyhogy olyan helyiségbe tedd az almot, amit könnyű takarítani. Először vedd le az ajtót, aztán ha picit idősebb lesz a cica, vissza lehet rá rakni. Amikor hozzád kerül, egyszerűen rakd őt bele és kapargasd meg az almot, hogy lássa; az anyukája is így mutatja meg neki hogyan működik a retyó. Szerencsénkre a cicák tiszta állatok, ezért ultra gyorsan rákap majd a használatára.

Amíg kertes házban laktunk, komposztálható almot vettem, mert ez a legkörnyezetbarátabb. Hátránya, hogy jellegzetes szaga van, de folytonos takarítás és zárt alom mellett még mindig nem olyan szörnyű. Büdösnek nem büdös, de mint mondtam, elég jellegzetes, sokaknak zavaró.
Lakásban először csomósodó almot használtam, viszont a cicám rengeteget pisil, úgyhogy ez számára nem volt túl gazdaságos. Egyrészt az alom is gyorsan fogyott, másrészt nem tetszett, hogy rengeteg zacskót használtam a pucoláshoz. Ráadásul az az alom porosabb picivel, a cicám pedig köhög tőle (igen, ilyen is van).
Jelenleg az ún. „higiéniás” almot használom, ami nem csomósodik, hanem beszívja a nedvességet. A kakit egyszerűen kiszedem belőle és lehúzom a WC-n, az átpisisedett almot pedig 3-4 naponta kompletten lecserélem. Ez nekünk a sok pisi miatt gazdaságosabb és lényegesen kevesebb zacskóba kerül, ami a környezetünk szempontjából sem mindegy.
Ne felejtsd el: minden alomcsere esetén fontos kifertőtleníteni, kimosni az alomtálcát. Ez ne maradjon ki! (Csomósodó alomnál egyébként hetente tettem ezt meg.)

3: Kaparófa

Abszolút megfelel a legegyszerűbb, mezei kaparófa, rajtad múlik, hogy megveszed a pálmafa alakút, vagy azt, amiről különböző bisz-baszok lógnak, vagy esetleg kényeztetni szeretnéd egy cicavárral. Mutasd meg neki hol találja és kész.

Sajnos ettől függetlenül megeshet, hogy valami mást is szimpatikusnak talál a lakásban, ez is személyiségfüggő. Az én cicám csak a kaparót kaparja már, de fiatalabb korában megszállottja volt a szőnyegeknek, egy másik cicánk pedig a kanapé sarkába szeretett bele. (Bőrkanapé használata macska mellett nem ajánlott!) Azt, hogy mit kaparhat és mit nem, neked kell megtanítanod neki.

4: Privátszféra

A cicák néha szeretnek elvonulni. Fontos, hogy biztosíts számára olyan zugot, ahol biztonságban érezheti magát, ha sok neki a lakásban élők társasága. Ha széltében nincs hova terjeszkedni, mert mondjuk kicsi a lakás, terjeszkedj felfelé! Nálunk tele volt bújócskázó helyekkel a ház, így nem kellett utóbbihoz nyúlnom, de remek megoldás magasban fekhelyet kialakítani neki. Egyik barátnőmnél a macsek a szekrény tetején alszik például. Ha nem tud elbújni időszakosan előled, a gyerek, vagy a kutya elől, a stressz hatására különböző betegségek alakulhatnak ki nála (például a FIC).

5: Macskaháló

A szökés gátlása egy nem elhanyagolható szempont, ami magasabban elhelyezkedő lakás esetén a kiesés gátlása is. Nem, a macska nem tud száz százalékos megbízhatósággal egyensúlyozni a hetedik emeleti erkélyed korlátján. Nem azért, mert hülye, hanem mert jöhet egy széllökés, egy madár, ami elvonja a figyelmét és már meg is billent…

Ugyanígy vigyázni kell még a bukóra nyíló ablakokkal is, egy ügyesebb akrobata gond nélkül kimászik rajta és pottyan. Szóval macskabiztos háló felszerelése elengedhetetlen, ha nem akarod elszeparálni a cicát, amíg szellőztetsz, vagy esetleg ki szeretnéd engedni az erkélyre. Megoldhatod magadnak is, vagy melegen ajánlom a Macskaháló a világ végén nevű oldalt, tudnak neked segíteni ebben.

6: Jó állatorvos

A mi tapasztalatunk intő példa lehet másoknak. Most összeszámoltam, a hatodik orvosunk AZ orvos, aki megfelelően kezelte az egyik leggyakrabban előforduló macskabetegséget és ezzel megmentette az életét. Tehát biztos lehetsz benne, hogy nem lesz jó akármelyik doki, akit beajánl a szomszéd, főleg vidéken, ahol sok állatorvos lábasjószágokra specializálódott.

Érdemes érdeklődni cicás Facebook-csoportokban (Pesten hallottam macskákkal a legbiztosabb) lakóhelyed alapján, így mások tudnak neked megbízható állatorvost mondani a környékeden. Az új cicát pedig mindenképp vinni kell állatorvoshoz egyrészt az oltások és féreghajtás miatt, másrészt mert ha utcáról/házi szaporulatból befogadott macsekod van, nem árt tesztelni a halálos macskabetegségekre (FIV, FIP, FELV).

7: IVARTALANÍTÁS!

NAGYON FONTOS!
Két, egyelőre csak Facebookon megjelent posztot találsz a témában ITT és ITT, ezek részletezik a miérteket.

8: Sok-sok játék!

Rajtad múlik, milyen játékokat veszel neki, de az is igaz, hogy egy üdítős kupakkal, vagy egy alufóliagolyóval is képes órákig elszórakoztatni magát. Viszont ez nem azt jelenti, hogy nincs szüksége rád. Lényeges elem a cicatartásban, hogy meglegyen a napi lefárasztás mind fizikálisan, mind pedig szellemileg, hogy a macskád ne unatkozzon és kellőképpen kiélhesse a vadászösztönét. Erre egyébként jó megoldás egy cicatárs is, a macskák nagy része kifejezetten igényli, de vannak olyan macsekok, akik tökéletesen érzik magukat egykeként. Ilyen apukám cicája is, az a lényeg, hogy eleget játsszon vele valaki.

9: Fésülés, manikűr

Nem mindenki vágja a cicája karmait, mert van olyan macsek, aki tökéletesen lekoptatja magának a kaparófán, de sokuknál csúnyán túl tudnak nőni azok a karmok. Első alkalommal kérd meg az állatorvost, meg fogja mutatni neked, meddig vághatod, utána már te is meg tudod csinálni. Kivéve, ha annyira vehemens a macskád, hogy kevlárba kellene öltöznöd hozzá. Ilyenkor bízd csak rá az állatorvosra!

A fésülés szükségessége a cicád bundájától függ. Husszú szőr esetén gyakrabban kell kozmetikázni, mert előfordulhat, hogy csomósodni kezd, ha pedig berasztásodik, szörnyen fájdalmas lehet a cicának, nem beszélve arról, hogy a bőr sem tud alatta megfelelően lélegezni. A rövid bundával ékeskedő macsekunkat hetente egyszer fésülöm át (itt ajánlom a Furminátor márkát), de mivel a kefe, amit használok nemcsak fésül, hanem vágja is a szőrt, 10-15 percnél tovább nem dögönyözöm vele, mert nem akarom megkopasztani. Ha azt látom, hogy elenyésző mennyiségű szőr jön ahhoz képest, mint az elején, késznek nyilvánítom.

Ide beszúrnám, hogy sokan fürdetik is a cicákat, de én azt a tábort erősítem, aki ezt nem tartja szükségesnek. Alapvetően a cicák nagyon igényesek önmagukra, tisztogatják a saját bundájukat éppen eleget, sem a szőrük, sem a bőrük nem igényli az ember általi fürdetést. Ha megy a hasa és van egy teleszart kis pamacs a fenekén, az más. Akkor bizony lánckesztyű, három miatyánk és mehet a tisztogatás.

10: Szőroldás

Nálam a szőrlabda-hányás művészete nem létezik, ezért szinte nem is magától értetődő, pedig figyelni kell rá. Fontos, hogy a szőr, amit mosakodás közben lenyel a cicád, távozni szeretne majd valahogy. A legendákból tudjuk, hogy a legegyszerűbb, amikor a szőnyegre okádja és felszeded. Ehhez biztosíts neki macskafüvet (búzafű is tökéletes a helyi gazdaboltból cserépben, sok cica ugyanis jobban szereti, mint a direkt nekik szánt dobozos macskafüvet).

A másik megoldás a szőr feloldására kifejlesztett száraztáp, cicanasi, vagy paszta (ezek vannak nálunk). Így kihányni nem fogja, ne ijedt meg, mindössze elegánsan távozik a kakival.

11: Balesetmentesítés

Ha cicád van, az olyan, mintha lenne egy kisgyereked, aki szó szerint mindennel képes balesetezni a ház falain belül. Mielőtt rövidebb, vagy hosszabb időre egyedül hagynám, mindig alaposan körülnézek a lakásban. Amiről el tudod képzelni, hogy veszélyes lehet rá, az veszélyes is. Feszültség alatt lévő vezeték (megrágja), zsinórok, cérna, gombolyag (beletekeredik és képes megfojtani magát), olló, kések, villák elérhető távolságban (addig táncol vele, amíg magába állítja), nehéz tárgyak magasabban a padló szintjénél úgy, hogy azokat el is éri (bármit képes magára rántani).

FONTOS: mindig, minden mosás elindítása előtt keresd meg a macskát! Igen, befekszik a mosógépbe.

Talán ezek az elsődleges, legfontosabb dolgok, de jó tudni, hogy cicagazdinak lenni is olyan, mint szülőnek. Naponta találkozol majd valami újdonsággal, sokszor olyasmivel, hogy legszívesebben sírva fakadnál. Ilyenkor SÍRJ! Aztán vegyél egy nagy levegőt és kérj tanácsot az aktuális problémával kapcsolatban tapasztaltabb gazdiktól, akik nagyon szívesen fognak neked segíteni, akár a fent említett csoportban, akár itt a blogon bármelyik cicás poszt alatt.
Boldog cicás éveket!

NEManya

Kicsivel több, mint egy éve vesztettem el Vilmát.
Azóta is gyakran gondolok rá, szüntelen a lelkiismeret-furdalás, amitől míg élek, nem fogok szabadulni: miért nem hoztam ki őt is magammal? Miért nem hoztam ki és vittem el a csodálatos dokinkhoz, három havonta, ahogy azt egy idős cicával kell? Miért nem tartottam őt is ellenőrzésem alatt, ahogy a felelősségérzet diktálja?

És bár megvannak a logikus magyarázatok, az akkor megváltoztathatatlan, makacs tények, utólag úgy érzi az ember, többet is tehetett volna. Hogy nem sietett eléggé, nem volt ott vele, amikor kellett volna. Folyton kapargatja az agyam egy sarkát a „mi lett volna, ha”. Mi lett volna, ha ki tudom hozni őt is magammal és időben elcsípjük egy megfelelő orvossal a betegségét.

De nem hoztam ki, nem tudtam. Lehetőségem pedig már sosem lesz rá. Csak hazamenni tudtam hozzá, anélkül, hogy tisztában lettem volna vele, az az utolsó pillanat.
És ez akkor íródott:

„Vilma cicát hat hónapos korában hoztuk el egy olyan helyről, ahol folyton bántották.
Tizenegy éve történt ez.

Ehhez képest Vilma mindenkit meglepve olyan szeretetreméltó viselkedést produkált, amit ki sem néznél egy bántalmazott állatból. Érezte, hogy ezúttal jó helyre került és bár voltak harcok két másik társával, valamint néha a kutyákat is rendre kellett igazítania, valódi békés, jámbor primadonnaként ücsörgött az ablakpárkányon.
Hercegnőnek becéztük, elvégre tényleg az volt. Ezüstös, különleges bundájú, hatalmas szemű, kecses mozdulatokkal kommunikáló cicahölgy.
Nem tudom, hogy lehetséges, hogy valaki, aki már csalódott emberben és rettegett állattól, ennyire kezes, ártatlan és nyíltszívű teremtés legyen.
Nem történhetett volna olyan helyzet, hogy ő bármelyikünket bántson. Legutóbb hordozó helyett hámmal vittem orvoshoz is, a váróban és a rendelőben egyaránt mintapáciensként viselkedett.

Fél éve a szívem szakadt meg, mikor Angliába költöztem és csak Csipimet vihettem, de úgy terveztem, néhány év és a hercegnő öreg esztendőit velem tölti majd.

Betegen várt haza.
Tudtam, de mégsem akartam tudomásul venni azt, hogy talán elértük az ösvény végét.
Kókadtan, roskatagon ült a párkányon. Öregecske, megtört kis korpusza mégis szeretettől duzzadva dorombolt, mikor karomba vettem.
Ártatlan, gyámoltalan kis lélek egy törékeny testben.

Ma egész nap szakad az eső.
Talán az ég is őt siratja.
Apró mancsa puha párnáját ujjbegyemmel simogatom, hogy érezze, itt vagyok. Az ember próbál kibillenthetetlen lenni, ahogy hallja az egyre erőtlenebb légvételeket. Az orvos maga a lábakon járó csoda, a megmentő. Nehéz elfogadni azt, amikor ő sem tud segíteni, mert egyszerűen nem ér oda. Meg ha odaér, akkor tud-e egyáltalán?
És ha nincs az orvos, akkor ki tud?!

Egy-egy légvétel mintha már nem is lenne, a következő pedig irtózatosan hangos, akár a földrengés.
Záporozó könnyeim mögött lelkemmel viaskodik a tudatom, leteremt, azt mondja, nem jó ez neki, ha én félek, ő is fél. Nem tehetem ezt vele!
Erőt veszek magamon, nagyot sóhajtok, gátat vetek a sírásnak. Nézem kicsiny, rózsaszín talpát, a foltos fülecskéket, a sárga szempárt, melyben egyszerre látom meg a kétségbeesést és a vágyakozást. Ekkor értem meg.

Itt az út vége és ő már tudja, ő már lelépne az ösvényről, csak én tartom vissza.
Hallottam már erről, de sosem gondoltam, hogy valaha én is halandó leszek, távol az ügyes-bajos, mégis könnyed mindennapoktól és megtapasztalom.
De az lettem. Halandó, aki szembesül az élet végével, nem a szobán kívül, nem tőle távol, nem egy sikertelen műtét közben. Mellette, kísérve őt végső útján, elgyengülve, sírdogálva.

De itt az út vége, ő pedig már lépne, csak a bátorításra vár. Irtózatos teherként nyugszik vállamon a gondolat: egy dologban segíthetek.
Lenyelem utolsó könnyeim, minden erőmet bevetve mosolyra húzom a számat, egyik kezemmel végigsimítom könnyű bundáját, másikkal azóta is tappancsát fogom.
- Nincs semmi baj. Aludj csak el!
Olyan gyengéden és szeretettel szólok hozzá, amennyire csak képes vagyok rá. Az utolsó szótag kicsit megremeg, nyomja a torkomat a fojtogató gombóc.

És nem sokkal később szembesülök azzal a hátborzongatóan gyönyörű csodával is, amikor ő megérti, elengedtem.
Utolsó légvétele olyan könnyű, mint a pihe.
Még sokáig nézem őt, gyönyörű, törékeny földi testét, amiben lakva vigyázott rám és szeretett gyengéden ez a tiszta lélek. Az a lélek, ami most elköszönt, hogy egy szebb helyre menjen, egy helyre, ahol nincs se bánat, se fájdalom, se félelem, hiszen a végtelen szeretet mellé bátorságot kapott útravalóul."

***

Az élet véges, időnk nem tudni, mennyi,
néha maradni terhes, de nehezebb menni.
Ha itt már lejárt és másutt kell lenni,
a legszebb, mit tehetsz, őt
elengedni.

***

NEManya

Az előző poszt kapcsán, amit ITT találsz, szeretném megköszönni az intelligens, értelmes hozzászólásokat azoknak, akiktől ilyen érkezett! Ezeket olvasva látom, hogy talán még nincs veszve minden.

Viszont amiről most írni szeretnék, az a maradékról szól. Első körben – bár számítottam rá – elképesztett az, hogy mennyien nem is olvasták végig magát a posztot. Ugyanis ellentétben azzal, mint amit sokan gondolnak, az a poszt nem az anyaság elleni blitzkrieg, hanem éppen az anyaság egy szeletéről szól. Csak ugye az első bekezdésben leírtam, hogy még nincs gyerekem és lehet, hogy nem is lesz, mert ezt még nem tudom és van, aki itt leragadt.

Na most rólam éppen lepereg, de elgondolkodtam azon, mennyire tisztelhetem, ha egy felnőtt nővel úgy beszélek, hogy hülye picsának hívom, lealacsonyítóan „kedves gyereklány!”-ként szólítom meg, valamint önzőnek és éretlennek titulálom, csak mert azt mondja, nem akar szülni. Elképesztőnek tartom, hogy ember embernek farkasa, hogy nekem, mint egyénnek a döntéshez való jogomat egyesek egyenesen sérelmezik és még az én édesanyámat is felemlegetik, csak mert azt mondom, most még nem akarok gyereket és talán később sem. Hogy a szuverén jogommal mit sem törődve taposnának a sárba, mert nem szülök azért, hogy legyen, aki kitermeli a nyugdíjamat (nem én mondtam, hanem a kommentelők), vagy mert egy nőnek a nőisége és az embersége akkor teljesedik ki, ha szül (ezt sem én mondtam) és én ezzel nem élek.

Szeretném ezt most helyretenni. Ha egy nő szül, azért tegye, mert ő akar. Ne azért, mert mások azt mondják neki! Ha pedig egy nő úgy határoz, nem akar, akkor neki nem kötelező és a másiknak semmi joga az ő méhében turkálni. Egyrészt akkor nem, ha neki nincs, másrészt akkor sem, ha neki van sajátja, mindkét esetben azért, mert nem verjük más faszával a csalánt.
Minden nőnek joga van eldönteni, mihez kezd a saját életével. Hogyan használja fel a saját testét és hogyan táplálja a saját lelkét. Joga van ahhoz, hogy kiteljesedjen anyaként, de ugyanúgy joga van ahhoz is, hogy kiteljesedjen munkájában, művészetében, bármiben, amiről úgy gondolja, az számára a fő csapásvonal. Egy nő nem kevésbé nő attól, hogy nem anya. A nőiség nem egyenlő az anyasággal. Egy gyermektelen nő és egy anya tökéletesen egyenlő nőtagjai a társadalomnak, ha tetszik, ha nem, csak rajtuk áll, hogy milyen szerepben érzik magukat otthon.

Egyébként kifejezetten gusztustalannak tartom a gyermektelen nőket ostorozni, mert nem kevés köztük az olyan, aki egészségügyi okokból nem tud gyereket szülni, pedig szeretne. Ha ezt az ember felhozza, jön a mentegetőző, izzadságszagú „ja, az más”, amivel szerintem nem lehet kimosakodni abból a gyomorforgató tényből, hogy egy embertársadat az alapján tartod többre, vagy kevesebbre, hogy szaporodik-e. Mert amikor egy saját döntéséből kifolyólag gyermektelen nőre kígyót-békát kiabálsz és azt mondod, hogy ezzel ő nem teljesedik ki emberként, vagy nőként, azzal ugyanúgy bántod azt is, akinek nincs választása.

Vérlázítónak tartom, hogy magukat értelmesnek gondoló emberek úgy néznek a másikra, mint a szaros wc-papírra és közönségesen sértegetni kezdik, csak mert ő azt meri mondani, hogy nem szül. Én pedig úgy gondolom, ha a más kultúrából jövő, a szaporodás szentségét elsődlegesnek tartó indiai nő, vagy egy többgyermekes magyar családanya azt tudja mondani, hogy „mindenki el tudja dönteni maga, hogy akar-e anya lenni, vagy sem”, akkor ezt más is meg tudja tenni. Mert mindössze empátia, elfogadás, intelligencia kérdése, hogy belepofázol-e abba, hogyan éli a másik az életét.
Dühös vagyok, igen. Nem magam miatt, de úgy en bloc a nők miatt. Nevetséges, hogy egy nőnek szégyellnie kell magát a véleménye, a döntései következtében. Lehet azzal támadni a másikat, hogy kifogásokat keres, hogy miért ne szüljön (ismét nem én mondtam), lehet azt feltételezni, hogy valójában a párja nem akar tőle gyereket és ezzel takarózik (szintén zenész), de mi lenne, ha ahelyett, hogy konspirálnánk és a másik magánéletében vájkálnánk, egyszerűen elfogadnánk a döntését? Mi lenne, ha egy magyar nő egyenesen, felszegett fejjel, a legnagyobb természetességgel mondhatná ki, hogy nem akar gyereket és senki sem szándékozná ezért máglyára vetni? Mi lenne, ha hagynánk egymást élni?

Az, amikor egy idegen faszi online a méhemben turkál, olyan, mintha én azért baszogatnám, mert nem akar vaszektómiát. Az nem az én döntésem, hogy egy faszi elkötteti-e magát, ugye? Miért is foglalkoznék vele? Akkor az a faszi miért veri a tam-tamot, hogy márpedig én önző vagyok, ha nem szülök?
A másik probléma az, amikor nők parádéznak ugyanezen, mert ha a nők sem állnak ki egy másik nőért, akkor mit várnak, értük ki fog? Márpedig töretlenül azt gondolom, ha X számú anya és gyermektelen nő képes elfogadni és tiszteletben tartani egymás döntését, akkor a maradékot csak a józan ész hiánya tartja ettől vissza.

A magyar egy olyan társadalom, ahol mindenki jobban tudja helyetted és úgy ragad rád mások jobban tudása, mint a gyanta, amitől alig lehet szabadulni. Milyen iskolába menj, milyen foglalkozásod legyen, ki legyen a párod, házasodj össze, csinálj gyereket, etc. Vadidegen emberek kántálnak bele abba, hogyan élje a másik a mindennapjait, körbetekerik őt, mint a folyófű, elszívják az életerejét és ha nem mer ellenkezni, akkor azért lesz eltaposva, ha meg mer, akkor azért. Mi változik akkor, ha XY feladja az elképzeléseit és azoknak tökéletesen ellentmondva úgy tesz, ahogy szerinted helyes? És mi van, ha szarik rád és eleget tesz a saját akaratának?

Megmondom: kurvára semmi változás nem lesz a Te életedben. Szóval akár békén is hagyhatod.
És ugyanúgy, ahogy nem baszogatunk senkit amiatt, hogy milyen színűre festi a haját, vagy milyen autót vesz, hova költözik, vagy milyen tetkót csináltat, úgy nem szólunk bele abba sem, hogy vállal-e gyereket, vagy sem. Mert joga van hozzá, hogy maga döntse el.
Jó, hogy nem a Józsi a másik utcából mondja meg, hogy nekem kötelességem-e bármit csinálni, példának okáért szülni. Még jó, hogy van nekem is agyam, saját testem, ami él és mozog, saját érzéseim és akaratom, ami után mehetek és nem a Józsi hülyesége a szentírás.
Mert véleménye éppen mindenkinek lehet, de tényként kezelni azt kurva veszélyes, főleg, ha az a sajátod. Gondolhatod azt rólam, vagy a Magdiról, vagy bárki másról, hogy egy önző, hülye picsa, mert nem szül, de ez maximum a te véleményed és szerencsére mind képesek vagyunk eldönteni helyetted, hogy akarunk-e szülni egyáltalán.

Én minden nőnek azt mondom, hogy merjen dönteni a saját életéről, merje megélni azt, amire ő vágyik, legyen az gyerek, karrier, vagy akár a kettő együtt, vagy legyen az a hobbija. Tegye azt, ami számára örömet okoz, amiben kerek egésznek érzi magát, amitől esténként büszkén tud a tükörbe nézni. Amiben jónak, sikeresnek, értékesnek érzi magát. Ami neki boldogságot jelent. Merje kimondani, hogy ő azt akarja csinálni, legyen magára büszke és tegye meg! A többi nő pedig támogassa ebben! És a férfiak is!
Nem kell, hogy ugyanazt akarjuk. Mind különbözőek vagyunk, különböző életekkel a hátunk mögött, különböző tapasztalatokkal és vágyakkal. De fogadjuk már el egymás döntéseit, vágyait és netán próbáljunk is meg örülni egymás sikereinek. Ha pedig azt mondod, tökre leszarod egy idegen ember sikereit és baromira nem érdekel, nemhogy még örülj is neki, akkor miért foglalkozol azzal, hogy tulajdonképpen mit csinál?

Ja igen, és plusz egy info: a család nem azt jelenti, hogy "apa, anya, gyerekek". A család mindenkinek azt a közeget jelenti azokkal a kapcsolatokkal, amiben otthon érzi magát. Egy egyedülálló anya, vagy apa a gyerekével, gyerekeivel is család. Egy homoszexuális pár a gyerekeivel is család. Egy szerelmes pár gyerek nélkül is család. Egy egyedülálló nő, vagy férfi a kutyáival is család. Engedtessék meg mindenkinek, hogy az legyen a családja, ami!

NEManya  

A karantén előtti időszakban, amikor a boltunk forgalma már erősen leszálló ágban volt, ráértünk beszélgetni a kolléganőkkel az üres üzlet közepén. Az egyik indiai munkatársammal játszottunk biodíszletet, csak álltunk és néztük a tök kihalt plázafolyosót, aztán valahogy az ímmel-ámmal beszélgetésünk közben szóba kerültek a gyerekek. Megkérdezte, tervezek-e gyereket, én pedig mondtam, hogy a következő nyolc-tíz évben nem igazán, aztán majd meglátjuk, mit hoz az élet.

Ahogy az lenni szokott, elkerekedett szemek, teljes döbbenet fogadta a válaszomat, mert hát „már korban vagyok”. Amikor hasonló vitákba keveredek, mindig nehezebb dolgom van itt, Angliában, mert tisztában kell lennem azzal, hogy gyakran teljesen más kulturális háttérrel rendelkező emberekkel ütköztetjük a nézeteinket. Így sosem fogunk közös nevezőt találni, de szerencsére mindig le tudjuk zárni azzal, hogy „egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet”. Mert tényleg lehetetlen egyetérteni valakivel, aki már azt sem érti, miért szeretek hármasban lakni a párommal meg a macskámmal, messze a rokonságomtól, hiszen szerinte a család mindenek előtt és nincs is annál jobb, mint amikor három-négy generáció egy lakáson osztozik.

Nehezen hiszi el valaki, aki így érez azt, hogy én ennél már csak akkor lehetnék boldogabb, ha egy mező közepén laknánk egy kicsiny házban, csendes magányunkban, szomszédok nélkül. Na de miután átlendültünk ezeken, a kolléganőm megemlített valamit, amire már nehezen fogtam vissza magam, mert elég vehemensen reagálok, ha valaki ezzel érvel. Megemlítette ugyanis, hogy hát de ha nem lesz gyerekem, ki fog engem öregkoromra gondozni?

Én őszintén sosem értettem ezt a hozzáállást. Úgy gondolom, ha valaki gyereket vállal, nem azért teszi, hogy ha elgyengül, legyen egy saját ápolója/ápolónője, akinek a közös vér és a lelkiismerete adja a kötelességtudatát. A magam nevében tudok csak beszélni, de ha egyszer úgy is döntünk, hogy szeretnénk gyereket nevelni, annak a gyereknek semmiféle kötelessége nem lesz a jövőre nézve ebben a témakörben. Egyébként is úgy terveztem, hogy ha muszáj lesz, bevonulunk egy luxi idősek otthonába rendet bontani és ez teljesen független attól, hogy lesz-e sarjunk, vagy sem. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy röghöz kössem a leszármazottamat a puszta létezésemmel, hogy plusz terhet rakjak a nyakába, amikor ő éppen az aranykorát éli és talán tervei között szerepel, hogy világot lásson, utazgasson és kötetlenül a maga ura legyen. Vagy egyszerűen csak szeretne a családjával lenni, vagy a párjával kettesben, vagy a nyolc kutyájával, vagy éppen csak kurvára idegesíteném hosszabb távon.

Szerintem a helyes hozzáállás az lenne, hogy meghagyom a gyerekemnek a döntéshozatal jogát. Ha az ő döntése, hogy szeretne maga mellett tudni, természetesen rendben van és örömmel költeném el utolsó tíz, vagy ezer vacsorámat vele, de semmiképp sem lenne ilyen irányú elvárásom. Mert nem azért nevelek fel valakit húsz éven keresztül, hogy legyen, aki majd a jövőben fürdet, meg kitörli a seggem. A gyereknevelés nekem nem egy hosszú távú üzleti befektetés.

Hasonlóan nyitja a bicskát a zsebemben a mondat, amivel annyiszor találkoztam már: „magamnak szülök”. Legutóbb egy Facebook-csoportban láttam olyan kontextusban, hogy az itt élő magyar hölgyek megbeszélték, milyen szar az angol rendszer, meg felelőtlenek az angol nők, mert mi az, hogy nem lehetsz itthon három évet a gyerekeddel? Hát ők nem a babysitternek, meg a bölcsödének szülnek, hanem maguknak. Én meg úgy gondolom, nem. Egyrészt azzal, hogy megszülsz egy gyereket, nem egy készterméket állítasz elő, nem legyártasz egy tárgyat saját használatra, hanem egy emberi lénynek adsz életet. Egy saját aggyal, lélekkel, gondolatokkal és véleménnyel rendelkező ember az a gyerek. Nem egy kötött sapka. Abba most nem mennék bele, hogy szerintem minden anya maga el tudja dönteni, mennyi időt szeretne otthon tölteni szülés után, szerintem tök jó lenne nem belemászni egymás magánéletébe. De azzal, hogy valaki felvigyáz a gyerekedre, nem kell attól félni, hogy leadod a „tulajdonjogot”. Azért, mert az nincs is.

Amikor egy nő azt mondja, magának szül, kicsit mindig elmerengek, mert számomra ez kényelmetlen, az anyaság torzítása olyan irányba, ahol a gyerek nem hozzátartozó, hanem birtoktárgy. Egy olyan tárgy, ami csak az övé és senki másé. Aztán ebből alakulhat ki az a szerencsétlen helyzet, hogy az a gyerek képtelen lesz az önálló életre, mert anya a saját ötödik végtagjaként kezeli és neveli fel.
Ha nekem gyerekem lesz, én őt saját magának fogom szülni. Azért, hogy érezhessen, gondolkodhasson, elképzelései legyenek, alkothasson. Magának. Hogy felépítsen egy saját életet, amiben ő maga kiteljesedhet. Mert az anyaság számomra nem azt jelenti, hogy birtoklok valakit.

A fenti két példa esetén mindig eszembe jut, hogy annyi elnyomott, irányított ember él a világon, aki nem mehet a saját feje után, akinek megmondják, mi az elvárás és abba rokkan bele, hogy egy olyan életet él, amihez neki semmi kedve. Minden ilyen emberért a szívem szakad meg. Mert nem kell ehhez elmennünk a szélsőségesen elnyomó társadalmakig, bőven látunk ilyen a mi "nyugatunkon" is. Még csak Magyarországról sem kell kimenni hozzá. Felnősz, férjhez mész/megnősülsz, gyereket nevelsz, gondozod a szüleidet, aztán téged gondoz a gyereked és vége a dalnak. Ha bármelyik ponton nem akarod a régi jó mintát követni, hibás vagy, kilógsz, nem illesz a sorba, amit futószalagon legyártott a gépezet.

De nem is akarnám, hogy a gyerekem tagja legyen egy olyan sornak, amiben szorong, ami idegen neki és terhes. Mert nem tartozik semmiféle kötelességgel az életéért, amit kérés nélkül kapott. Nincs tulajdonosa, nincs gazdája. Anyja az éppen van. De nem birtokosa.

NEManya

 Amikor megfogant bennem a gondolat, hogy interjút készítsek átlagos emberekkel az ő mindennapi, vagy kevésbé mindennapi életükről, az volt a célom, hogy a végeredmény érdekes olvasnivaló legyen másoknak, akár kicsit elmerengjünk, vagy esetleg segítségül legyen abban, amikor nekünk kell szembenéznünk a saját problémáinkkal. Nem titkolt szándékom volt továbbá, hogy beszéljünk olyan témákról, amikről beszélni kell és érdemes, mint például a cigányság, a mérgező szülők, vagy különböző (mentális) betegségek.

 A korábban elkészült riportok később helyet kapnak ezen a felületen is, most viszont szeretnék itt egy olyan beszélgetéssel nyitni, ami sokkal személyesebb. A párom korábban említette, hogy tulajdonképpen ilyen keretek között szívesen beszélne a betegségéről, habár eddig sem kezelte titokként. Kicsit meg kellett rágnom magamban, mégis hogyan kérdeznék tőle úgy, hogy az Nektek szóljon, hiszen én már mindent tudok. Remélem, végül sikerült olyan minőségben összehozni ezt, hogy az számotokra érdekes és valódi legyen, mindemellett pedig talán támogatásként szolgálhat azoknak, akik hasonló nehézségekkel küzdenek.

Ha nem ismernénk egymást, hogyan mutatkoznál be nekem és az olvasóknak? 

 Először is, szívem szerint kijavítanám az előszót, miszerint nem azt mondtam, legalábbis nem így, hogy „szívesen beszélnék a betegségemről, ha már a cigányság volt”. Kontextusában értettem. Sajnos kábé egy szinten van; teher, teher, ha roma vagy, ha buzi vagy, ha színes a hajad, ha túlsúlyos, ha gebe, ha beteg vagy, ha nagy a pofád, ha túl kicsi, általánosan ha más vagy, mint a „norma”. Ha neked nem is az valakinek teher, terhes. Mármint elég régóta nem csekkoltam, nem volt visszajelzés, de legutóbb még így volt. Erre értettem, hogy szívesen beszállnék „segíteni”, bár valószínűleg hangyafasznyit nem változtat. De nem teszem, Te interjúd, nem az enyém.

 Hát milyen kérdés ez? A nevem Bond, James Bond, de Te hívhatsz Balázsnak nyugodtan, na meg a Kedves Olvasók is. Nektek megengedem. Éjjelente tangát húzok és üldözöm a bűnt. Ennyit rólam. Sör?
Komolyan, sosem voltam jó, a „beszélj magadról kicsit” kérdésekből. Mert ugyan mi a faszt lehet erre mondani? Ettől még nem fog senki messzemenő következtetéseket leszűrni, hogy mennyire segg az illető.
De játsszunk! 32 vagyok, szemüveges, majd 2 méter magas (már csak 15 centi kell), és nagyon szép, mondjuk.

Mesélnél a betegségedről úgy, hogy az hétköznapi, közérthető legyen azok számára is, akik sosem találkoztak hasonlóval? Mi is ez pontosan, mikor szembesültél vele és min kellett akkoriban keresztülmenned?

 Hát sosem voltam normális, de ez most amúgy sem volt kérdés.
Szóval egy autoszomális recesszív öröklődésű ritka genetikai betegség büszke gazdája vagyok, igazából nem is egy, rögtön kettő.
Emberi nyelven: Az emberi testnek köztudottan szüksége van mindenféle izére az életben maradáshoz, ilyenek, hogy sör, szex, levegő, mindenféle kaja, legfőképpen kolbász meg rántott hús, na szóval komolyra fordulva: étel, víz, levegő.
Az étel kategórián belül kurva sok minden van, szorítkozzunk most csak a nyomelemekre: fluor, bór, cink, króm, mangán, réz, szelén, vas, molibdén, vanádium, kobalt.
A felsoroltak minden egészséges szervezetnek bizonyos mennyiségekben elengedhetetlenek.

 Ezeket enzimek bontják le az emésztés során. Ha kevés van az említett nyomelemekből az gondot fog okozni, valamint az is, ha túl sok halmozódik fel, mert teszem azt a test nem termel a lebontáshoz szükséges enzimet.
Esetemben ez volt/van/lesz. Wilson-kórt kaptam a rengeteg szép dolgon túl a szüleimtől így születésemtől. Ez egy réz-anyagcsere betegség. Amíg telítődtem semmi gondom nem volt, olyan 12 évesen mondta a testem, hogy „állj, bazmeg van gyerekek!”. A tünetekről picit később.
Az „a)” kérdés megválaszolva, pipa.
Szüleim 12 évesen elváltak, mármint én voltam 12, félreértések előtt. Eléggé fos időszak volt megmondom őszintén. Mondani szokás, hogy egy válást a gyerek szívja meg legjobban. Sajnos mi is beleestünk ebbe nővéremmel (bár róla inkább nem nyilatkoznék). Érzelmileg nem voltunk topon maradjunk annyiban.
A „mikor szembesültem vele” - rész valahogy belém égett. Csomó dolgot törölt az agyam, de ez megmaradt. Nem ok nélkül. az ok pedig, hogy gyerekszínész voltam, valamint szinkronizáltam kiskoromban. Színházakban szerepeltem. Ezen munkák korrekt és konkrét listája már ködbe vész nekem is. Azonban a tudat, hogy 11 éves koromig összehoztam majd’ 3 millió forintot a 90-es években az úgy mindig valahogy megdobogtat valamit belül. És nem a pénz miatt. Szóval a hangomból és a színészi képességeimből elmondhatom, hogy szép summát hoztam össze, idő előtt. Most jön az a rész, hogy a „szüleid hogyan hagyhatták ezt?!”, úgyhogy gyorsan ki is térnék, hogy nagyon jó tanuló voltam, az agyam a mai napig olyan, mint egy szivacs (már, ha valami érdekel), minden mást tökéletesen ignorálok. Kiskoromban sem kellett soha jegyzetelnem órákon. Kitűnő tanuló voltam, bár a magatartásomról ez nem volt elmondható. Szóval szüleimnek egy kikötése volt ezzel az egésszel kapcsolatban: ha a tanulmányi átlagom bánja, akkor nem csinálhatom tovább. Merthogy én akartam csinálni, és imádtam minden percét. Szerettem, hogy számlát kellett írnom, holott fingom nem volt igazából róla, hogy minek is. Szerettem a felnőttekkel dolgozni. Igaz, ez azzal járt, hogy nem fociztam apuval az udvaron, nem barkácsoltunk együtt. Ilyesmi.

 Szüleim válása engem is egy elég komoly válaszút elé hozott. Az „apuval vagy anyuval” - kérdés:
Apu: maradok Pesten, folytathatom azt az életet, amit eddig, relatíve minden megvan, amit kiejtek a számon, az összes barátom Pesten.
Anyu: kérdőjelek tengere. Hova? Miből? Hogyan?
Lehet, hogy Ödipusz miatt is, de azt feleltem a konyhapadlón ülő, aktuálisan össze/megtört zokogó felnőtt férfiembernek, aki megcsinált, hogy: „bocsánat, de Anyu.”
Vakugrás volt, otthagytam tehát az életemet. Leköltöztünk Pestről Kaposvárra Anyu szülői házába. Aztán némi idő elteltével Taszárra, mostohafater akkori honvédségi lakásába.
Iskolaváltás is volt természetesen. Én voltam az új fiú. (Nem egy kellemes szerep, de ez most mindegy is.)
A konkrét pillanat pedig, amikor realizáltam, hogy valami baj van, az egy
fizika órán volt a taszári általános iskolában már. Ha jól emlékszem 6.-os voltam, (de nem vagyok benne biztos) és hangosan olvastam épp az osztálynak a halmazállapot-változásokról.
Arra tisztán emlékszem, mikor mondat közben elakadtam. A „szublimáció” szó egyszerűen nem ment, leizzadtam, elkezdtem remegni, és iszonyú szorongás tört rám. Szenvedtem a szóval. „Szu-szu-szub-szu-szubl”, aztán fogtam magam és kirohantam óráról.
Szar volt, de nem tulajdonítottam neki hatalmas jelentőséget.

 Aztán jött a java.
Fogytam, nagyon gyorsan és nagyon sokat. Igazából a gond a fogyással csak annyi volt, hogy sosem volt nagyon miből. Ektomorf voltam mióta az eszemet tudom. (Vékony, szálkás.)
Tehát brutál vékonyra fogytam. Anyuék orvoshoz vittek. Az orvos azt mondta, hogy biztos baj van az étvágyammal, meg hogy vashiány. Ami, - amit természetesen jeleztem egyből neki – faszság volt. Az étvágyammal akkor még nem volt semmi baj, sőt. De májat kellett ennem, mert abban sok a vas. Voltak harcok Anyuval, merthogy gyűlöltem mindig is a májat minden formában (kivéve májkrém). A máj-kúra természetesen nem vált be. Utána írtak fel étvágyfokozót, ami konkrétan valami kurvabüdös, leginkább avas szalonnára emlékeztető pirula volt. Ez körülbelül egy évig ment így. Én fokozatosan fogytam, valamint hát magatartásváltozásom is volt. Nincs mit szépíteni, idióta faszkalap voltam. Nem könnyítettem meg senki életét. Agresszív jegyek is jöttek. De a legrosszabb nem is ez volt. A legrosszabb az egészben a közöny volt. Szépen lassan kihaltak belőlem az érzelmek. Nem tudom ezt elég érzékletesen leírni, egy példa, és úgy talán érthető:
Amikor anyukád mondja, hogy „Szeretlek kisfiam". És te mondod neki, hogy „Én is Téged”, de akkor aktuálisan csak üresség, apátia és nihil uralkodik belül, de tudod, hiszen tudtad, megfigyelted, hogy mi az idevaló megfelelő viselkedésjegy, így beilleszted. Még arra is képes vagy, hogy a hangodba érzelmet vigyél, de te tudod legbelül, hogy nincs mögötte semmi, csak kibaszott űr.
Lényegében szociopata lettem.
Ekkorra már a legtöbb tünet látogatását tette. A beszédem elsorvadt, nincs rá jobb kifejezés. Elmosódott, artikulálatlan, dadogós. Izomgörcsök, az egész testre kiterjedően. Dührohamok. Általános depresszió és desktruktivitás, úgy minden szinten. Na jó, nem vagdostam magam, meg ilyenek, de volt, hogy egy napot azzal töltöttem, hogy a falat öklöztem, tiszta erőből. Sikeresen le is törtem az összes porcot az öklömről.
Anyuék persze eddigre tudták, hogy nagyon nagy a baj. Levitttek Pécsre, ahol a következő évemet töltöttem.

 Idegosztály. Igazából visszagondolva annak az intézménynek csak köszönhetek, de.... Senkinek nem ajánlom, ha ilyen van, inkább válaszd a golyót. Komolyan.
Nem nagyon akarok őszintén mindent leírni, hogy ott miket láttam, miket éltem át.
Három-négy dolgot emelnék csak ki.
Az első, amikor Anyu bevitt a doktornőhöz az első vizsgálatra. Emlékszem én voltam az élő csontváz, beslattyogtam a vizsgálóba, megnyomkodott, meghallgatott, ahogy azt kell, aztán mondta, hogy vetkőzzek le. 13-14 lehettem, de emlékszem valami kacsás fecske volt rajtam, és mikor realizáltam, tombolva, hisztizve, szörnyen zavarban tagadtam meg, hogy levegyem a nadrágomat. Anyu, mostohafater nem volt bent, csak kintről hallgatták a műsort. Anyu berontott.
Aztán én lettem kiküldve. A dokinő mondott Anyunak valamit, amit évekkel később árult el.
„-1 év.
- 1 év és meggyógyítja a fiamat?
- Nem, 1 év, legjobb esetben.
- És?!
- Tudja.
…zokogás”

 A legjobb esélyeim, hogy kiderítsék, hogy mi is ez, még így is ott voltak Pécsett, úgyhogy Anyu hétvégi anyuka lett. És kezdődhetett az igazi horror nekem..
Odabent szoktam rá a cigire. 14 voltam.
A mélypont is eljött hát.
Emlékszem egy meleg nyári nap volt. Fordultam be épp a folyosón, indultam ki az erkélyre, mert pont meghozta a cigimet az ápolósrác és rá akartam gyújtani.
A mindig (néha irritálóan) mosolygós Vera a folyosó másik oldaláról int felém. Leszarom. Vera hatalmas csattanással kísérve görcsben esik össze. Nyáladzani kezd és vergődik a kórházi folyosó mozaik-kövezetén. Elharapja a nyelvét, vér serken a szájából. A szeme eltűnik, valahova a messzeségbe mered fátyolosan, de ezt nem látni, olyan gyorsan dobálja a fejét. Háta ívben, teste görcsben, ütemtelenül hánykolódik. A feje egy kongással a radiátor aljának csapódik, öntudatlanul visszarántja, majd még egyszer. Másodszorra ott is marad a fej. Szerencsétlen, vagy épp szerencsés módon odaszorult. Balázs cigizni indult ugyebár. Halad a folyosón, lenéz a padlón a saját nyálát és vérét nyelő kék-zöld Verára. Egy pillantás, nem több, majd Balázs elér az ajtóig. Valami barom kettőre zárta, és a zárszerkezet már rég olajozásra várt volna. Anyázik magában egyet. Erőlködik, sikerül elfordítani a kulcsot. Egykedvűen fogja a cigerattát. Kicsit babrál a cigis dobozzal, mert a kézügyessége nem a legjobb. Kicsit remeg a keze. A nejlont és az alufóliát a cigis doboz tetejéről kinyújtja a rácsokon keresztül, elengedi és nézi, hogy játszik velük a szél. Nézi, ahogy távolabb sodorja a láthatatlan erő. A zsebébe kotor, előhúzza az öngyújtót, megrázza kétszer, lassan. Közben kivesz egy szálat, berakja a szájába, meggyújtja az öngyújtót majd lassan a cigaretta végéhez emeli. Elégedetten szív egyet a cigarettából, leül. Néhány perccel később üvölt. Nem hallhatóan. Belül. És retteg.

(Vera túlélte a rohamot, mint később megtudtam)

 Az utolsó dolog - meg talán a legemlítésreméltóbb - az a vizsgálat, amely megmentette az életemet.
Eddigre teljesen be voltam zárva, nem tudtam kommunikálni, már írásban sem. Beszédem teljesen érthetetlen lett, írásom krikszkraksz, de fejben minden éles, mindent felfogtam, és már csak őszintén semmi másra nem vágytam, csak meg akartam halni.
Egyszer megpróbáltam, nem volt vészkiáltás, nem kellett segítség. Addigra már biztos is voltam benne, hogy senki nem tud. Nekem ennyi, fellőtték a pizsit. Megvárhatom, míg a felfogásom is leépül, vagy cselekszem, amíg tudok, nem szobanövényként. Én fogom fellőni.
Kitörtem egy ablakot egy délután, fogtam egy szilánkot és felvágtam a jobb csuklómon az eret hosszanti irányban. Nagyon nehéz volt, mert az életösztön ott volt még. Tudtam a mozdulat előtt, hogy innen nincs vissza. 15 éves voltam és képtelen bekötni a saját cipőfűzőmet. Méltóság már nyomokban sem volt.
Elsírtam magam, valahol akartam, hogy rohanjanak be, pofozzanak fel, szorítsák el a vérző csuklómat és legyek jobban, gyorsan. Valami csoda történjen, valami.
Berohantak, elszorították a vérzést, iszonyatos módon lebasztak, megütöttek, megvertek. A gyógyulás viszont rajtam állt.

 Tehát lumbálpunkció. Nagyjából mindenemet megnézték addigra. Gerinccsapolás még nem volt. Ez úgy néz ki, hogy vagy lefektetnek, vagy leültetnek, majd megkérnek, hogy ne mozogj és belekúrnak egy tűt a hármas és a négyes gerinccsigolyád közé, te tűrsz, úgy 2-5 percig, nem mozdulsz. Kész. Fekvés egy napig. Most azt már meg nem mondom, hogy én mozdultam be, vagy ők baszták el, de megtörtént. Három hétig üvöltöttem a fájdalomtól, és nem tudtam felkelni.
Nem bénultam le, de olyan kurvára fájt a hátam, hogy nem tudom kifejezni. Mondjuk ott és akkor is csak artikulálatlan üvöltéssel és valami négy-öt mobiltelefon széttörésével a 6-os kórterem falán sikerült csak. (És amúgy itt meg is cáfolnám a Nokia 3310-es sebezhetetlenségét, nekem sikerült; lehet Chuck Norris vagyok?)
Anyu volt az egyetlen, aki értett, könyörögtem neki, hogy vigyen el innen.
Mai napig még ő sem tudja teljesen, hogy mik mentek a pécsi „E”- osztályon, hogy mennyire kicsi az esély onnan kijutni, ha egyszer bekerültél.
És, ha netán nem a saját szarod öl meg, és nem önmagadat, akkor a személyzet majd a segítségedre siet... Remélhetőleg ez mostanra változott.
Szerencsére a lumbálás meghozta a diagnózist. Elvittek utána gyorsan még szemészhez, aki egyből látta is a Kayser-Fleischer gyűrűket az íriszem körül.
Megvolt a diagnózis: Wilson-kór.

 Az igazi munka pedig ekkor kezdődött csak el igazán. Anyum kábé abban a pillanatban kihozott saját felelősségre az „E”- osztályról. Hazafelé az autóban emlékszem kértem anyut, hogy álljunk meg, mert nagyon innék egy kólát. Megálltunk Boldogasszonyfán a 67-es vendéglőnél, nem tudtam kiszállni az autóból. 28 kiló voltam és kurva gyenge. Nagyon kedvesek voltak a vendéglősök, Anyu hozta az üveges Pepsit, szívószállal, mert elmondta nekik őszintén, hogy miért vinné ki az üveget. Elsírtam magam. Mondtam Anyunak, hogy nem akarok semmit, csak újra ember lenni.

 A diagnózissal a zsebben elkerültem körülbelül fél évre a mosdósi kórházba. Prof. Gyurkovits Kálmán a szárnyai alá vett, neki volt már dolga Wilson-kórral, bár nem sok. Hát engem összerakott (pontosabban megadta a lehetőséget), amiért sosem lehetek elég hálás.

 A betegség kezelése viszonylag egyszerű: rézmentes/szegény diéta és komplex kötő gyógyszer szedése (élethosszig).
A már okozott károkat viszont igazi szopás volt viselni, törekedni a javulásra. Esetemben a finommotoros központ és a beszédközpont roncsolódott az agyamban. A réz kristályosodik.  Két masszív rézgóc nőtt az említett területeken, elfojtva a szabad tápanyagáramlást. Így kvázi elhaltak.
A diétát eleinte nehéz volt elfogadni, betartani rohadt egyszerű, bár ennek oka, lehet, hogy az volt, hogy kórházban voltam és dietetikus állította össze a menüm. Szenvedélyes kávés vagyok. Az úgy fájt, hogy nincs többé rendes.
A gyógyszerszedés meg olyan dolog, hogy egy idő után rutinná válik, mint a fogmosás, vagy a reggeli szarás.
A beszédem már más tészta volt, ahogy az írás is. Onnan indultam, azt javasolták, hogy valami Stephen Hawkingos megoldással majd menni fog. Mondtam, hogy nem!
Az egészben talán ez fájt a legjobban, hogy a „hangom” elment. Meg hát azt is vegyük hozzá, hogy 16 éves fiatal suhanc voltam. Csajozni akartam volna és hát gondoltam, így elég esélytelen lesz.
Eldöntöttem, hogy nem adom fel. Beszélni fogok.
Ezt nehéz leírni, leginkább szarvasbőgést tudtam csak produkálni „beszéd” címszó alatt.

 Eszembe jutott még valami, amikor még csak így folyamatában baszódott el a dolog: még a
taszári általánosból felkérték öcsémet meg engem versszavalásra a veterán repülősöknek a HEMOban (Helyőrségi Klub) (Én akkoriban minden ilyenre úgymond hivatalos voltam, mert ismerték a szinkronos-színházas múltamat, meg hát imádtam szerepelni, szerettem a középpontot).
Tehát megjelentünk csinosban tesómmal, lement csomó beszéd és felkonferáltak minket, hogy „.. a Taszári Általános Iskola tisztelete az nagyra becsült szolgálatotok jeléül is készült egy kis műsorral, tehát ez a két nebuló verset fog előadni…”
Na, hát, abban a pillanatban levert a víz, tudtam, hogy nem fog menni, de nem tudtam csak simán lelépni. Ahogy adták át öcsémnek a mikrofont a felkonferáló valamit elnyomott rajta. Így történt, hogy egy kikapcsolt mikrofon mentett meg a totál leégéstől.
De a közönség nagyon kedves volt, tapsoltak, sőt hallottam a háttérből egy „visszá”-t, meg jó sok „Mari, te hallottál valamit? – Lófaszt.” is.

 Kanyarodjunk vissza. Szóval esténként beálltam a tükör elé és beszéltem magamnak. Szánalmas volt, eleinte, aztán később is. Folyamatosan szedtem a gyógyszert, tartottam a diétát, de a beszédem nem javult. Én igazából nem is érzékeltem semmilyen javulást.
Úgy-ahogy súlyban jó lettem és azon kívül, hogy a Csecsemő osztály budijába jártam át cigizni, a magatartásom is helyrejött. Éreztem szépen lassan újra. Nem kellett megjátszanom.

 Mosdósról aztán kiengedtek. Nem saját felelősségre ezúttal. Ott rengeteget segítettek, de muszáj megjegyeznem, hogy az intézmény egyik legnagyobb erénye számomra mindig is az marad, hogy református. Így tele van lelkész dolgozóval, és mély hittel. Azóta sem volt olyan jó vitákban részem, merthogy nem vagyok vallásos. Elolvastam a Bibliát is, csak, hogy némileg megalapozottan tudjam mondani, hogy „ez így faszság szerintem”, persze ott nem így. Színtiszta vérre menő jóleső hitvitákat vívhattam, csak ott. 
Mindemellett megtanítottak arra, hogy tiszteljem a másik hitét, bár sosem hitték el, hogy nem azért vitatkozok, mert nem tisztelném.

 Tehát kiengedtek. Vissza a társadalomba. Középiskola-váltás (- merthogy egyet elkezdtem, de abba kellett hagynom a fenti okok miatt).
Bevallom fostam rendesen. Mindamellett, hogy rengeteg dolgot adott ez az egész, rengeteget el is vett. Önbizalmam nem volt, a valaha nagy pofám sem, vagyis igen, csak problematikusan. Artikulálás a tükör előtt esténként továbbra is ment, zéró sikerélménnyel.

 Majdnem el is felejtettem, hogy miután kijöttem a kórházból elmentem tesóimmal kocsmázni. Nem kellett volna. Két sört ittam, ami alapvetően nem lett volna gond. Még csak az sem, hogy bátor voltam és elkértem ismerős nagyon fasza új kevlárvázas biciklijét egy körre. Még csak nem is a választott útvonal volt a gond (a kocsma egy dombtetőn állt, és lefelé indultam), hanem egy kurva macska az út közepén. Félrerántottam a kormányt úgy 60 km/h-nál, kikerültem azt a dögöt, vissza egyenesbe, szita, majd esés. Majdnem ottmaradtam. Nem húznám sokáig, csak címszavak: 6 darabra tört állkapocs, 5 fog kificcent az arcból, alsó ajak leszakadt, bőr sehol, térd, csukló, és váll rotty.
1 hét intenzív, majd haza, ezúttal tényleg már.

 Az 5 fogam, amit sikeresen kitörtem természetesen a felső fogaim voltak, nagyon szép volt a mosolyom. A pótlásukra várni kellett, amíg az ínyem begyógyult.  Úgyhogy fog nélkül mentem be az új suliba is.
Emlékszem az első napomra az új középsuliban. Az osztályfőnököm egy tünemény (picit túl sok) nő volt. Anyuval, mikor bementünk felajánlotta, hogy tekintettel a nehézségeimre a szóbeli feleletektől eltekinthetnek, ha akarom. Szó szerint azt feleltem, hogy lófaszt, nem kell a bocikám-bocikám. Anyu oldalba baszott és helyettem is megköszönte a lehetőséget, de mondta, hogy nem élnénk vele.

 Nem szerettem a középsulit. (Vicces volt az első közös osztályképem velük, ahogy ott vigyorogtam fogatlanul mondjuk.) Szerintem senki, aki valahogyan más, mint a nagy átlag, nem szereti. Nincs baj az átlaggal, csupán sosem akartam az lenni, amikor nagyon szar volt, akkor sem. Nem volt ugyebár önbecsülésem, a beszédemből csúfot űztek nap, mint nap.  Sosem lehetek elég hálás a kínzóimnak. Nekik őszintén. Csak gyerekek voltak, de megneveltek, megkeményítettek.
Sokszor sírtam otthon a budin az elején. Aztán változtam. Nem mentem át az utca másik oldalára, ha jöttek szemben az osztálytársaim. Volt egy pont, és besokalltam.
Leszartam, illetve agresszív voltam, ha bárkinek valami gondja volt velem. Nem nagyon tudtak bántani egy idő után. Ha a beszédem támadták volt, hogy olyasmivel éltem, hogy „mit ugatsz, te pöcs, anno szinkronizáltam is. Na, mit? Én voltam a fénykard, meg Csubakka a Star Warsban, te gyökér, na, eressz utamra! Tisztulj!” Ha Anyumra mondtak valamit, ütöttem egyből.

 A beszédem elmosódott, de némi koncentrációval (na nem részemről) érthető lett addigra. Az írásom ocsmány, de olvasható volt ekkor. Kint voltam a szarból. Terveim voltak. Egyetemre akartam menni.
A középsuli lement. Elmentem egyetemre. Direkt beszélős szakra. PTE-KTK Gazdálkodási és menedzsment szakán végeztem. Egyetemen meg kellett tanulnom újra kiállni emberek elé, és megszólalni. Nem fogok hazudni, néha nagyon ciki volt egy-két előadásom.
Akkoriban még szégyelltem ezt az egészet és nem szerettem beszélni róla.

 Aztán valami változott. Lettek barátaim. Elhitették velem, hogy igen is értékes vagyok. Nincs mit szégyellnem. Szépen lassan kinyíltam. Jöttek a csajok is. Jöttek a csalódások. Na, én az az igazi fasz hősszerelmes voltam kezdetekben. Nagyon fájtak a „nem”-ek, mindig sok voltam.

 Facebookra posztoltam kábé 9 éve az egyik ilyen új csalódásom, szokásos önironikus stílusban, mikor megkeresett az egyetemi lap szerkesztősége, hogy nincs-e kedvem írni. Igent mondtam. Így lettem újságíró az utolsó évben.
Az egyik legkedvesebb emlékem, mikor leültem és írtam valamit - épp mélyzuhantam érzelmileg, mert mostohafater két év után lebukott, hogy csalja Anyut, és minden, amit Pest után építettünk összedőlni látszott -, majd elküldtem a főszerkesztőnek és megjelentette. Egy oldal csak, az életem.
Egyetemről magabiztosan, nyíltan, mindig őszintén, nagy pofával jöttem ki, tünetmentesen.
A beszédem még mindig nem volt tökéletes. Mondjuk nem is lesz.
Napestig tudnám írni, de a lényeg azt hiszem, itt van már. Volt egy visszaesésem, olyan 4-5 éve. Rossz gyógyszeradagolás miatt (konkrétan 15 évesen diagnosztizáltak, akkori súlyomnak/embernek megfelelő dózisra állítottak be, csak elfelejtették adjusztálni), ami depresszióval, kedvetlenséggel, a humorom teljes elvesztésével, apátiával és finommotoros leépüléssel járt. Kedélyjavítót szedtem körülbelül 3 hónapig. Eljártam terapeutához, aki az írást segített visszahozni. Jelenleg mindkét kezemmel olvashatóan tudok írni. Nem szépen, de olvashatóan. És tök érdekes, de nem tudok folyóírással, valahogy elfelejtettem.

Hogyan reagált a közvetlen környezeted? Aki pedig segített, az mégis miben tudott a segítségedre lenni? 

 Mi a közvetlen környezet? Anyu. Anyu végig velem volt, az ő harca is volt, kábé úgy élhette meg, mint én, csak szorozzuk meg 10-el, mert ő szülő. Szülőapámat inkább kihagynám, ahogy nővéremet is a sorból. Anyu is rendesen megküzdött ezzel. Nagyon nem volt hozzá kegyes az élet, egyrészt ugye kapott hát engem, aztán, amikor már úgy látszott, hogy minden fasza velem, jött mostohafater lebukása. Na az kemény volt. Neki nagyon, nekem is. A mostohaapám lényegében elárult, szétkúrta a keservesen felépített életet. De újrakezdtük. Ebben valahogy jók vagyunk.

 Nem nagyon voltak barátaim az egész alatt. Egy osztálytársam még a Kinizsiből leugrott Pécsre meglátogatni. Ricsi. Igazából nem értették. „Kettyós gyerek, idegösszeomlott. Üdül Pécsett az Idegen.” - ilyesmi járhatott körbe.
Anyu segített végig, tartotta a lelket bennem. De igazából ez egy egyjátékos meccs volt. Azért nagyon haragszom magamra, hogy egyszer feladtam ott az ablakbetörésnél, azt nagyon bánom. De akkor és ott nekem eutanáziának tűnt, nem pedig „könnyebb útnak”, még ha mindent összevetve az is lett volna, ha összejön. Szerencsére nem.

Van egy eset, ami szerintem nagyon jól bemutatja a társadalom reakcióját a szokatlanra. A zsemlevásárlásra gondolok. Mi is történt akkor és hogyan élted meg azt?

 Azért én így nem mondanék társadalomítéletet, pláne nem saját példán át, és nem is nagyon szeretnék erre buzdítani senkit, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le ebből.
Ugye megvan mindenkinek a kisgyerek példája, aki fizetni akar a boltban, hogy ettől ő most majd nagy lesz?
Na nálam ugyanez megvolt, nem kisgyerekként. A zsemlevásárlás csak egy kiragadott példa volt. Nem egyedi, nem egyszeri. Nem tudtam kimondani a „zsemle” szót a boltban, ahol a boltostól kellett volna kérni. Az évek alatt kialakult pár rossz beidegződés is azért. Az egyik ilyen, hogy ha elkezdek egy szót és nem érzem tökéletesnek, akkor az elejétől próbálom újra. Olyan, mintha dadognék, de ez igazából nem az. Nem vesztettem kontrollt. Csak baszom minden egyes alkalommal elmondani a „közönségnek”, hogy „Bocsi, emberek, egy genetikai betegség miatt sérült a beszédközpontom, és nem, nem vagyok idióta, csak szeretném ezt a kibaszott szót szépen, jól tagoltan, megfelelően artikulálva kiejteni, türelmed és megértésed köszönöm! Csók/Pacsi!” (Igazából kéne egy ilyen póló.) Szóval ez ilyen stikknek tűnik a beavatatlanoknak. Ennél az ominózus zsemlénél is ez történt. Ki lettem röhögve. Hogyan éltem meg? Felbaszott agyilag, és már csak azért sem mozdultam a boltból, amíg nem kaptam meg azt a kibaszott zsömlét. Tartott vagy 10 percig, és elég komikusan is hathatott bevallom a „Jó napot! Egy zse-zse-zsö-zsö-zsö-zsömmm-zsömll-zsemmml-faszommár-zsömlét kérek szépen! Köszönöm! Anyádért vigyorogsz!”- előadás.

 De mondom még egyszer a mai magyar társadalmat ne ez alapján ítélje meg bárki. És amíg én is nevetek a saját nyomoromon addig alapvetően semmi gond nincs. A lényeg, hogy a saját nyomorom. Nem muszáj megértetnem senkivel. Az emberek meg, ha valamit nem értenek, spekulálnak, azt spekulálták, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Ami rosszabb, mert miért is kell kinevetni? Vagy, ha akár dadog valaki.
Az én szaraimmal nyugodtan lehet, már nem zavar. Van egy haverom, aki dadog, egyfolytában szívattuk. Engedte, mondta is, hogy nyugodtan. Beszéde nagyon darabos volt, viszont énekelni tudott, olyan volt, mint a tökömtudjamilyen Szabi a Supernemből. Ez a haver ma egy elég szép reggae karriert épített föl Magyarországon, egy picsányi faluból indulva. Csak mert egész életében azt hallgatta, hogy mennyire balfaszul beszél. Szóval ez egy jó dolog is tud lenni, ha jól kezeled.  

 A társadalmat egészében én nem is nagyon szeretem nézni. A társadalom egyénekből áll, egyszerű statisztika: egy alulművelt ostoba tuskó, intoleráns, faszparaszt, rasszista, fröcsögő szart kapsz, ami szerintem nem teljesen reális. Nem is jogos egészében nézni senkinek.
Ne is menjünk ilyen messzire. Mostohafater mondogatta mindig, hogy az ember színe az fehér, meg, hogy aki meg nem bírja a hideget, az egy buzi.
A legjobb barátom egy cigány srác volt középiskolában, és nagyon fázós voltam, nagyon sokáig. Na most CsabTi ugyanúgy ember volt, én meg személy szerint a nőkhöz vonzódom, na meg Hugh Jackmanhez, de azt most hagyjuk...

 Szóval nagyon veszélyes bármiféle képet alkotni, hiszen igazából csak az számít, hogy bennünk hogyan csapódik le bármi, a saját valóságunktól függ, a saját reakcióinktól.
Ezért is nem mondanám, hogy szar, csupán, hogy van hova fejlődni. Mint szerintem mindnyájunknak, egyénileg is.

Mi volt lelkileg számodra a legnehezebb az egészben azokban az években? Mi jelentette a legnagyobb akadályt?

 A beszéd. Egyértelműen. a legnagyobb „akadály” meg, hogy az önbecsülésemet tettem tőle függővé. Nehéz volt átprogramozni ezt. Időbe telt. Akadály igazából nem volt, csak más nézőpont kellett. Nem a körülmények határozzák meg, hogy hogyan oldasz meg egy problémát, hanem a hozzáállásod.

Hogyan érzed magad ma?

 Most gyorsan csekkoltam, van még lyuk a seggemen, szóval faszán. Tünetmentesen, picit unatkozom. Nincsen semmi gondom. Mondjuk, elmosogathatnál, ha már megígérted. Én főztem, szóval az egyesség rám eső része teljesített…

Aki hasonló genetikai betegséggel küzd nap, mint nap, talán néha máshogy éli meg az idő múlását. Én csak a magam nevében tudok beszélni, valószínűleg gyakrabban nem foglalkoznék vele, de néha óhatatlanul úgy érezném, mintha egy időzített bomba lennék. (Mondjuk én kicsit hipochonder vagyok.) Ha eszedbe jut a jövő, milyen gondolatokat kelt ez benned? Félsz attól, hogy egyszer romlani fog az állapotod?

 Teljesen őszinte leszek, és talán elhiszed, talán nem, de én már nem félek semmitől. Mivel nem vagyok vallásos, így csak a haláltól tartok kissé. Azt úgy nem szívesen élném át, meg bármilyen érzéstelenítés nélküli testcsonkítást sem széles mosollyal fogadva köszöntenék.
A titka a dolognak, hogy figyeljek magamra, szedjem a gyógyszert, tartsam a diétát, ebben nagy felelősségem van. Az emberi agy csodálatos, az enyémet meg imádom is. A tükör előtt gyakorlás új szinapszisokat alakított ki az agyamban. Míg újratanultam beszélni, mozogni, cipőt kötni, enni, rágni. Újraprogramoztam az agyamat, ugyan először nem tudatosan. A visszaesésem után már tudtam mit kell tennem. Mákom, hogy relatíve fiatal voltam.

 Tavaly novemberben részt vettem egy kutatásban. Név szerint a UCL’s rare autosomal-recessive disorder research, ami a National Hospital for Neurology and Neurosurgery Queen Squaren zajlott itt Londonban. Lesz még egy köröm később ebben az évben, de az egyik legjobb pillanat volt eddigi életemben, mikor megmutatták azt az új MRI felvételt. Van otthon körülbelül egy 10 éves MRI az agyamról, hát a különbség szembetűnő volt. A kutatócsoport feje el is magyarázta, hogy mi micsoda. Tehát az agyam teljesen egészséges, 2 pici folt van, ami az ilyen 60 év körüli emberek MRI felvételén szokott jelentkezni. Szóval - bár lehet, hogy ez csak spekuláció, de - néhány részét az agyamnak túlerőltettem, ám rendbe jött és most rendesen funkcionál minden.
Ha egyszer romlani fog, alkalmazkodni fogok hozzá, de azon vagyok, hogy ez minél később/egyáltalán ne következzen be. De tartani nem tartok tőle.

Végeredményben azért elmondhatjuk, hogy nyertes pozícióban vagy. Nem mindenki ilyen, mit is mondhatnánk: szerencsés? Talán ez a jó szó. Aki elé hasonló akadályokat gördít az élet és most úgy érzi, alul marad, mire gondolhat, ami erőt adhat neki?

 Egyáltalán nem szerencse ez. Nem jó szó ez. Egyáltalán nem. Ez kőkemény munka volt, amit senki nem vehet el tőlem és Anyumtól sem.
Nem tartom magam beteg embernek. Mármint van ez, meg van a vérzékenység, meg allergia, meg keloid, de nem ezek határoznak meg. Ezek nekem rengeteg erőt, perspektívát adtak.
Beléptem anno egy Wilson-kórosok klubja nevű Facebook-csoportba, na az úgy levitt az életről. Az egész hozzáállás kérdése, szerintem.
Ha genetikai betegsége van az embernek és megvan a diagnózis az onnantól egyszerűbb. (Nem vagyok szakértő, és csak személyes példám van.) Persze nem az, de még mindig jobb, mintha nincs diagnózis.

 Dolgozz, dolgozz, dolgozz és dolgozz addig, amíg már nem bírod, amíg vér nem serken! Szard le! Fáj? Fájni is fog. Pofonokat kapsz, sokat, rengeteget. Nem lesznek sikerek? Na és? Menj tovább! Senki nem hisz benned? Bizonyítsd az ellenkezőjét, de ne nekik, csak magadnak. Legyenek céljaid. Legyenek kicsik, legyenek nagyok, legyenek banálisak, tökmindegy. Tűzd ki őket. Onnantól olyan ez, mint egy dzsungel, a növényzet az akadály, hát fogd meg azt a kibaszott machetét és állj neki, vágd, vagy akár rágd magad át addig. Ha elértél odáig, ott a következő cél. Elkopott a machetéd, kitört a fogad? Puszta kézzel menj! És így tovább.
Senki nem születik erősnek, úgy, ahogy gyengének sem.

"Azon törtem a fejem, miért van az, hogy akadnak emberek, akik a megpróbáltatásoktól keserűvé és megtörtté válnak, mások viszont erősebben és együttérzéssel telve keverednek ki a nehéz helyzetekből. Egyszer azt olvastam, hogy ugyanaz a szellő, amely bizonyos lángokat kiolt, másokat még nagyobb erőre szít. Még mindig nem tudom, én miféle láng vagyok."
- Richard Paul Evans

 Sokáig nagyon tetszett ez az idézet, de igazából faszság. Teljesen rajtunk áll. Szerintem. Aki hasonló szarral él, erőt kívánok neki, kitartást, és nincs olyan, hogy vége, meg hogy nem megy. Pihenni majd ráérünk a sírban.
Magamból kiindulva nem igazán hiszek a vesztett helyzetekben. Ha 15 éve valaki azt mondja, hogy Londonban leszek relatíve jól menő (csak ne lenne ez a koronaizé) vállalkozó, és lesz a háztartásomban egy macska, meg egy szétvarrt brutáljó nő, akkor valószínűleg fejbe rúgom, vagy elküldöm elvonókúrára, mert a drog az rossz. 15 éve beszélni sem tudtam, igazából ez úgy pontos, hogy magyarul sem beszéltem, ma meg angolul kell.
Én nagyon hálás vagyok mindenért, minden csak hozzám adott, ami el is vett.
Mert lényegében mindennek a párlata vagyok, ami valaha ért, és azért valljuk meg, a rohadt krumpli nem üt akkorát, mint én.

 Egy tanács viszont, mindenkinek: ne félj mindenből viccet csinálni, mert gondolj bele, hogy például véletlenül beszarsz. Mennyivel jobb, ha röhögve teszed ezt… mesélték, de ők se akartak róla bővebben beszélni…

NEManya  

Macskatartáson gondolkodsz, vagy már cicagazdi vagy? Akárhogy is, a következő sorok Neked szólnak. Vagy azért, hogy segítsenek mérlegelni, akarod-e ezt egyáltalán, vagy egyszerűen csak rájössz, hogy ezt neked bezzeg senki sem mondta, mielőtt hazavitted azt a bundás kis seggfejet.

1: Fel tudsz kelni hajnalban

Azt hiszed, nem vagy „morning person”, hogy képtelen vagy korán kimászni az ágyból. Ez nagyon gyorsan változik, amikor VALAKI rendszerint hajnal 3 és 6 között ugrálni kezd a fejeden. Vagy éhes, vagy nem elég tiszta a vize, amit a Zsolnay-készlet egy megbecsült darabjában szolgáltál fel neki előző este, vagy használni óhajtja a toalettet, de azt sem tartja elég makulátlannak hozzá. Ha pedig azt gondolnád, képes vagy ignorálni a zajt és hogy egy szőrös mancs néha a szádba tapos, hidd el, kipattan a szemed, amikor elkezdenek lehullani a polcról a Ming-dinasztia korabeli vázák és csetreszek. Fel fogsz kelni hajnalban. Többször is.

 2: Nincs olyan dolog, ami elég undorító ahhoz, hogy ne fogd meg

Az ember ösztönösen irtózik olyan dolgoktól, mint vizelet, vagy fekália, de valahogy minden ilyen súlytalanná válik, ha macskád lesz. Egy idő után a csillagos égig kúszik az ingerküszöböd és simán mosogatod majd a hasmenéssel küzdő macska fosban ázó kis fenekét, mert hidd el, nem akarod, hogy leüljön vele a kanapéra, vagy az öledbe. (Itt jegyezném meg, a művelethez nem árt felkészülni azzal, hogy megnézel pár Youtube-videót gladiátorharcokról, de egyébként az is eléggé rendben van, ahogy a Jurassic Worldben a csávó idomítgatja a raptorokat.) A macskapisis alom közül a kaki szitálása idővel rendesen flow-élményt fog generálni, egy fárasztó munkanap után az ember simán elfeledkezik magáról tíz percre az alom mellett guggolva.
De amit sosem hittem volna és baszki megtörtént, az az, hogy a frissen tisztított szőnyeg és az éppen meglepetés-szerűen okádó macska szájnyílása közé olyan eleganciával fogod beékelni az utolsó pillanatban a tenyeredet, hogy csak úgy muzsikál…

 3: Átrendeződik a szókincsed

Azt gondolnád, TE soha nem fogsz gügyögni, mert az milyen égő és csak a hülyék csinálják, az állat úgysem érti, lehet hozzá szólni rendesen is. Ezt gondoltam én, apám, de a férfim is, csak hogy néhányunkat említsem. Aztán valahogy mégis elhangzanak a mondatok, mint:
„Szia édesem! Jót aludtál? Kérsz hamit? Iggeeen? Kéérsz? Gyere, ad neked apa!”
„Jaj, mi a baj, miért kiabálsz? Friss víz kell? Tessééék, itt van, kicsim!”
„Hát mi volt ez a csúnya köhögés? Mi a baj? Na holnap felhívja apa a doktor bácsit.”
„Megjöttünk! Jó voltál? Jól viselkedtél? Nézd, mit hoztunk neked, gyere kapsz nasikát!”
„Jaaaj hát valaki odapakolt az ágyra, ahol aludni szoktál? Ki volt az a szemét állat? Gyere, megcsinálja neked anya.”
„Hát mekkorát kakilt ez a csöpp jószág! Az igen! Jön anya, kiszedi gyorsan.”

 4: Mindig van egy olyan zug a lakásban, amiről nem tudtál

Előbb-utóbb te is fogsz bőgve macskát keresni az utcán négy órán keresztül, miközben ő az igazak álmát alussza a gardróbban a vasalódeszka mögött. Legközelebb azt gondolod majd, hogy rafkós vagy, úgyhogy nagy pofával megnézed ott is, de mivel ott sem lesz, megint szétbőgöd a fejed és bejárod száraztápos zacskót csörgetve a fél kerületet, aztán amikor kiragasztottad a plakátot a képével legalább tizenöt villanyoszlopra, slendriánul előtámolyog a konyhaszekrény mögül.
És minden alkalommal talál majd egy olyan helyet, ahol eszedbe sem jutna keresni, nem lehetsz elég felkészült.

 5: Minden macska egy potenciális új barát

Eddig flegmán cigizgettél a buszmegállóban és le se szartad a nyüzüge fekete macskát, aki mindig erre kolbászol, de hirtelen rohadt vonzó lesz a gondolat, hogy megsimogasd. Ugyanígy a kerítés tetején ücsörgő nagy, tarka kandúr, vagy a macsek az étterem portáján, ahová a családdal mentek, de nem érdekel sem a kaja, sem a családod, mert MEG KELL SIMOGASD A MACSKÁT! Ha vendégségbe mész pedig a legjobb dolog, ami történhet, hogy kiderül, a vendéglátódnak macskája is van.

 5 + 1:  A Facebook üzenőfalról is macskák ömlenek

A férfim a tökéletes példa arra, hogy lehet egy nem macskás, macskákat kifejezetten rühellő emberből két év leforgása alatt az, aki legalább hat különböző macskás csoportnak a tagja Facebookon, de az hagyján, hogy vicces képeket szerkeszt Photoshopban, professzionális tanácsokat ad különböző macskabetegségek esetén, valamint sétáltatás és etetés témakörben is.
Észre sem veszed, de más cicagazdikkal fogsz órákon át tapasztalatot cserélni és sok macskát név szerint ismersz majd. Nem, nem csak egy cirmos lesz a sok közül az üzifalon, hanem felismered majd Zserbót, Leót, Lilit és a többieket.

Ja igen, és a macskáknak nagyon aranyos lábszaguk van. Ha eddig nem tudtad, most úgyis mész megszagolni…

 NEManya